Köln

2012. szeptember 6. 12:14

Ezt a bugyit Kölnben vettem. Alig volt pénzem, de valamit vennem kellett, mielőtt végleg az agyamra mentek az üzletek, a nyüzsgő belváros, a sok szűk utca, meg az emberi ricsaj. Állítólag Európa legnagyobb sétálóutca-körzete van ott – ezzel dicsekedett Dirk a Bundestagban, mielőtt útnak indultam. Kötelező utazás volt. A gyakornokoknak az ösztöndíj folyamán egyszer meg kellett látogatniuk a képviselőjük választókörzetét, és nekem szerencsém volt azzal, hogy Willi egy Köln melletti településről jött.

Willi egész kivételesen azt javasolta, hogy lógjam el az egészet, nem kell egy napot sem sem dolgoznom az irodában. Úgy vettünk repülőjegyet, hogy egy egész hétvégém legyen, amit tök egyedül tölthetek el Kölnben. A Bundestag költségén.

A kisvárosból, ahol megszálltam, egy hosszú villamosút vitt be Köln centrumába. Egyetlen sínpárt fektettek le a szántóföldön, és egyetlen szerelvény vitte az utasokat ide-oda.

Az első utam a legnyilvánvalóbb helyre vezetett: a dómhoz. Fogalmam sem volt, mit lehet még Kölnben nézni. Elindultam a város középpontja felé, és pillanatok alatt magába szippantott a turista-folyam. Betámolyogtam egy nagyáruházba, és abból a kevés pénzből, amim volt, megvettem ezt a bugyit, hogy ne érezzem olyan szegénynek magam. Ha kevés pénzem van, mindig elkezdem szórni. Ha meg sok van, akkor is. Egyszer csak azt éreztem, hogy ki kell keverednem innen, mert ez egy labirintus. Bolyongtam tovább az utcákon, nem tudtam, mit keresek, mit akarok. Egyszer csak ott állt előttem a dóm, az a hatalmas cseppkő szobor, fölém magasodott, és elszédültem. Eltámolyogtam a McDonald’s-ig, vettem egy narancslét, de nem lettem jobban. Elindultam valamerre, anélkül, hogy tudtam volna, merre, valahol pizza szagát éreztem, láttam, hogy a teraszok dugig teltek emberekkel, hogy a boltokból hömpölyög ki-be a tömeg. Akkor már menekültem, nem voltam magamnál. Mire kiértem a rengetegből, és megtaláltam a Rajna-partot, már semmi erőm nem maradt. Itt nem házak szorították be a teret, és fojtották belém a levegőt, hanem csak a hangok és testek.

Egy parkba érkeztem, nem túl nagy, inkább hosszú parkba, ahol fociztak, frizbiztek, gyerekek után rohangásztak, vagy csókolóztak a fűben. Egy talpalatnyi helyet kerestem. Szédültem, nem láttam, de találtam egy üres parcellát, ahol ledobtam a táskám, és rárogytam. Az utolsó kép, amire emlékszem, hogy a másik oldalamon egy fiúcsapat labdázik színes fürdőgatyában. Elnyomott az álom.

Mikor felébredtem, a park már üres volt, sehol egy lélek. Olyan volt, mintha időben és térben máshová kerültem volna. Tettem pár lépést, és kiderült, hogy csak annyi történt: elkezdődött az aznapi focimeccs a vébén, és mindenki a teraszokon felállított képernyők köré gyűlt. Elballagtam egy kőpadkáig, leülem a szurkolók közé, és rájöttem, hogy éhes vagyok. Emlékeztem a pizza szagára, elindultam megkeresni a helyet. Lehetett kapni szeletet is.

A helyem még megvolt, mire visszaértem, leültem, és nem tudtam jobbat, mint hogy én is nézzem a meccset. Ha az ember egy olyan országban él, amelyik éppen foci vb-t rendez, nem sok esélye van. Ebbe már Berlinben beletörődtem. A pizza túl nagy volt, és pár falat után rájöttem, hogy nem kívánom. Leraktam magam mellé, és észrevettem, hogy egy csapat arab fiú mellett ülök. Arra azért jutott energiájuk a szurkolástól, hogy néha megbámuljanak. Gondoltam, felajánlom nekik a meghagyott pizzámat. Jobb, mint kidobni. Elfogadták, megették, és míg a következő szeletért elszalajtottak valakit, szóba elegyedtünk. Nem arabok voltak, csak muszlimok, különböző országokból. Macedóniából, Portugáliából, innen-onnan. Bevándorlók. Könnyen összebarátkoztunk. Hajlandó voltam velük a portugáloknak szurkolni, és amikor megnyerték a meccset, hívtak, hogy Köln főutcáján ünnepeljük meg a győzelmet. Egy parkolóházba mentünk, ott állt a fekete BMW-jük. Mielőtt magamra húztam az ajtaját, még megfordult a fejemben, hogy most lehetne kiszállni a buliból. Tudtam, hogy Gábor kiborul, ha elmesélem. De nem szállhatok ki ott, ahol beszállni kell éppen.

Amikor kiértünk a széles alléra, a fiúk kilógatták magukat a BMW összes ablakán. Volt náluk pár zászló, azt lobogtatták, és közben hangosan füttyentgettek, énekeltek. Másoknál duda is volt, zászlóból pedig rengeteg. Euforikus volt a hangulat, és én szorgosan kattogtattam a fényképezőgépet.

Mikor a felvonulásnak vége lett, elindultunk gyalog ünnepelni. A fiúk azt mondták, egy muszlim nem ihat alkoholt, de van olyan is, aki ezt nem veszi annyira szigorúan. Az egyikük – persze a leggizdább – hosszan mesélt egy rokonáról, aki a macedón tengerparton szállodát nyitott, ahol pompás esküvőket rendeznek. Öt csillagos szálloda. A többiek lassan elpárologtak mellőlünk. A sztorik kifogyhatatlannak, és egyre unalmasabbnak tűntek. Megint eszembe jutott, hogy le kéne lépnem. El akart még kísérni a villamosig, és nem tudtam levakarni. Nem próbált meg hozzám érni, nem volt erőszakos. Látta, hogy le kell mondania erről a dologról. Szépen elbúcsúztam, és visszarobogtam a kisvárosomba. 

Kereső
OK

RSS