Az élet ára

2017. április 28. 08:40

A Weiss Manfréd-család története lassan kezd lerágott csonttá válni: több könyv – köztük a Libri marketinggépezete által megtámogatott is –, majd ennek nyomán számos cikk foglalkozott vele. Most pedig készült egy kétrészes dokumentumfilm is Az élet ára címmel, ami ugyancsak azt meséli el, hogyan tudott a negyventagú család Közép-Európa legnagyobb gyárát beáldozva megmenekülni a holokauszttól egy korrupt nácinak köszönhetően. Persze ennél jóval összetettebb és érdekesebb a történet, ezért akárhányszor mesélik is el, érdemes újra meghallgatni. A film ráadásul tényleg tud valamit, amit egy könyv nem: arcokat, hangokat, mozdulatokat mutatni. 


Kamaszkorom óta lenyűgöznek a “tündöklése és bukása” jellegű sztorik, vagy még inkább a “virágzása és hanyatlása”, ami abban különbözik az előzőtől, hogy valaki vagy valakik (többnyire uralkodók, arisztokraták vagy nagypolgárok) önhibájukon kívül, a történelem alakulása folytán, mintegy sorsszerűen kerülnek lejtőre, végül süllyesztőbe. Bocsánat, ez így túl fellengzős, ezek a történetek többnyire kegyetlen tragédiákkal végződnek, ami távolról sem “megérdemelt” vagy “igazságos”, a történetek pedig épp attól magasztosulnak fel a szememben, hogy az áldozatok hatalmas utat járnak be a fényes sikerek és a drámai vég között, mialatt kénytelenek ráébredni, hogy semmi nem volt az övék azon kívül, amit magukban hordoztak. És ez a lényeg: szinte minden ilyen történetben megőrzik emberi tartásukat, és képessé válnak arra, hogy méltósággal tűrjék, sőt, emelt fővel viseljék a sorsukat.

Az első ilyen történet, ami tinédzserként lenyűgözött, az utolsó cári család, a Romanovok sorsa volt, faltam róla a könyveket. Később Napóleon és Marie Antoinette, a kitelepített és elüldözött magyar nemesek, és a holokuasztban elpusztult vagy tönkretett zsidó tőkések is ezért izgattak, minden alkalommal újra és újra ugyanaz nyűgözött le bennük. Ebben az évben Sascha Batthyany Mégis mi közöm hozzá? című könyvét, Lesznai Anna Kezdetben volt a kert, és Edmund de Waal A borostyánszemű nyúl című regényét olvastam a témában – mindegyik személyes indíttatásból, a leszármazott jogán mesélt el hasonló, de persze mégis nagyon más XIX. és XX. századi családtörténetet. Melegen ajánlom őket, felkavarnak és megrendítenek. Sosem lehet elég tudást gyűjteni erről a folyamatról, és valahogy mindenki tud hozzájuk kapcsolódni, hiszen a XX. század egyetlen családot sem kímélt meg ebben a térségben. Sosem szabad abbahagyni ezeknek a tapasztalatoknak a továbbadását, hogy mindig emlékezzünk, és éberek maradjunk.

Szegedy Maszák Marianne Csókolom a kezét című könyve is ebbe a sorba tartozik, nagyjából három évvel ezelőtt olvastam – akkor, amikor megjelent. A Weiss Manfréd-család egészen egyedülálló família, történetük pedig Ungváry Krisztián szavaival egy legalább olyan jelentős családtörténet, mint az Andrássyaké vagy Esterházyaké, és a múlt század esszenciáját hordozza magában. Ezt abban a filmben mondja róluk, amit Katona Zsuzsa készített nemrég, és ami április 30-án és május 7-én debütál majd a képernyőn (a Hír TV Vetítő című műsorában) két részben, Az élet ára címmel. De Szegedy Maszák Marianne könyve legalább annyira szól az édesapjáról, Szegedy Maszák Aladárról is, akinek ha lehet, még hányattatottabb sors jutott a jog- és vagyonfosztott Weiss-családnál, sőt, mondhatjuk, hogy jóval kegyetlenebb. A lánya könyvéből igazából ő hagyott bennem kitörölhetett nyomot, az ő meggyötört, megbénult, depressziótól szétcsúszott arca.

Weiss Hanna és Szegedy Maszák Aladár gyermekeikkel

A glamúrosabb sztori persze a Weisséké, amit még abban az évben egy másik szemszögből, a Weiss Manfréd unoka Kornfeld Tamás memoárjából (Nem mindennapi élet) is megismerhettem. Ez egy klasszisokkal gyengébb könyv, de éppen mert nem egy hivatásos író, hanem egy igazi dilettáns írta, talán kicsit személyesebb. És Szegedy Maszák Marianne-nal ellentétben neki közvetlen tapasztalata volt a család fényűző háború előtti életéről, majd a meneküléséről is. Akkoriban annyira rágerjedtem a témára, hogy mindent felkutattam a neten, amit csak lehetett, így akadtam rá egy interjúra egy másik Weiss-unoka, Mauthner Gabriella visszaemlékezésére is, amit már idősen adott egy másik, Amerikába emigrált magyar holokauszt-túlélőnek. És nagyon szerettem volna beszerezni Strasser-Chorin Daisy: Az Andrássy úttól a Park Avenue-ig című visszaemlékezését is, de ahhoz nem tudtam hozzájutni.

Katona Ágnes pont ezekből a könyvekből készült fel, mielőtt Az élet ára című dokumentumfilmjét leforgatta. De megtalálta a még most is bámulatos formában lévő Strasser-Chorin Daisy-t (aki most Bécsben él), valamint a hasonló korú Weiss Annie-t (mindketten Weiss Manfréd unokái), akik hajlandóak voltak elmesélni a család történetét kifogástalan magyarsággal, és mellettük három neves történész (Széchenyi Ágnes, Ungváry Krisztián és az azóta elhunyt Varga László) egészíti ki a történelmi tablóképet. Bár azoknak, akik az említett könyveket olvasták, már nem mondanak sok újat, mégsem válik repetitívvé vagy unalmassá a film, részben, mert ritkán látni ennyi művelt és kifogástalan modorú embert manapság képernyőn, akiket élvezet hallani, részben, mert a történet akárhányadik hallásra lebilincselő. És most még olyan képekkel és filmrészletekkel is fel tudták idézni, amiket a könyvekben nem találhatunk.

A Weiss család, középen Chorin Ferenccel

Szerepelnek még a filmben fiatal színésznövendékek is a GNM Színitanodából (amiről azt hittem, már rég megszűnt), ők az elhuny szereplők levelevézéséből adnak elő részleteket. Ez pont úgy néz ki, mint egy húsz-harminc évvel ezelőtti királyi tévében készült művelődési műsorban, de jó ízléssel, úgyhogy végül ezek is csak segítenek megelevenedni olyan személyeket, akik már nem mesélhetnek magukról. Kivételesen azt sem bánom, hogy ugyanazokat a fotográfiákat látjuk valahányszor csak megemlítődnek a főszereplők – Weiss Manfréd, Chorin Ferenc vagy Kornfeld Móric-, mert a film végére így szinte a rokonuknak érzem magam, annyira kiismerem a vonásaikat. Kár, hogy a többiekről nem tudunk meg semmit. Igaz, hogy több, mint negyvenen voltak, és nem követhetjük végig mindegyikük sorsát, és az is kétségtelen, hogy Chorin volt közülük a hadvezér, az igazi hős, de olyan jó lett volna azokról is hallani valamit, akikről a könyvek sem regélnek. Vagy még több leszármazottat látni a filmben.

Mindenesetre a slusszpoén így is ül, és nem fogom elfelejteni: ahogy Chorin Ferenc, a család “keresztapája”, Horthy háború előtti szövetségese és háború utáni meccénása, aki a Weiss Manfréd Művek sikerében legalább akkora szerepet játszott, mint a névadó alapító, és aki képes volt hatvanhét évesen új karrierbe kezdeni New Yorkban, egy maga által költött verset szaval az emigráns magyaroknak. A régi pesti “tájszólásban” (amit Kabos- és Jávor-filmekből olyan jól ismerünk), hamisítatlan “sírva vigadással”, keserű öniróniával előadott életút-versike (melyet hangfelvételről hallunk) elég is ahhoz, hogy ez a letűnt világ a maga ambivalenciájával megelevenedjen előttünk.     

Kereső
OK

RSS