Amerikai pasztorál

2017. április 14. 10:22

Nagyon megörültem a hírnek, hogy Ewan McGregor filmet rendez, és főleg, hogy egy olyan nagyszerű könyvből, mint az Amerikai pasztorál. Végre bejött a magyar mozikba is, és milyen keserű csalódás lett a vége...


Ti ne kövessétek el azt a hibát, amit én szoktam: közvetlenül a filmváltozat bemutatója előtt ne olvassátok el a regényt, amiből adaptálták. Vagy örüljetek, hogy olvastátok már valamikor régen, és maradtak róla homályos emlékeitek; vagy olvassátok el a film után, és higgyétek el, még akkor is sok újdonságot fog tartogatni. Nem először jövök rá, hogy ha friss az olvasmányélmény, az torzítja a filmélményt, hiszen még szinte szóról szóra emlékszem a könyvre, és azt várom megelevenedni, ami hülyeség. Vagy minimum balgaság. Van, amikor azért, mert a rendező úgy dönt, hogy messze elrugaszkodik tőle (szíve-joga), máskor meg azért, mert ugyan igyekszik hű maradni a cselekményhez, de amit számomra jelentett, úgysem tudja visszaadni, pusztán képeskönyvvé redukálja a mű szerteágazó témáját. Mint tudjuk, egy regény százszor gazdagabb, ezer árnyalattal több és tartalmasabb egy két órás filmnél – ezt filmrajongóként is le merem írni, mert ez természetesen nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan filmek, amik eszmei gazdagságukban ne érnének fel egy regénnyel. Csak általában azokat nem egy regényből adaptálták.

Az Amerikai pasztorál esetében ez ugyanúgy áll, mint a Színes fátyol (Somerset Maugham) vagy a Marie Antoinette (Antonia Frazer) esetében, hogy csak két korábbi adaptációt említsek, amik mély csalódást okoztak nekem. Az Amerikai pasztorál-film sem pótolja a regényt, még csak a nyomába sem ér, sőt, azt sem mondhatom, hogy mindössze a zanzáját adja vissza, mert a könyvnek nagyon fontos, mondhatni lényegi elemeit érti és interpretálja félre. Persze nem tudom úgy nézni, mintha önálló, a könyvtől független alkotás volna, ezért könnyen lehet, hogy aki csak erre ül be, úgy érzi, azért kapott valamit. 

De volt egy dolog, ami már előre elrontotta az egészet, amiért eleve tudtam, hogy nem sikerülhet: Ewan McGregor személye. Igen, éppen ő, hiába bírom nagyon, és becsülöm, amiért pont ezt a nagyszerű regényt választotta első rendezése témájául. Ez nem akármilyen feladat: hatalmas falat. Csodálatos, megrendítő könyv. Bátor dolog ezzel vágni bele a filmrendezésbe. Nem ez a baj – bár nem ugrotta meg -, hanem hogy a főszerepet is magának akarta. Svédet, aki semmiben nem hasonlít rá, aki ő egyszerűen nem lehet. Ha megfeszül, akkor sem. Nincs az a színészi tehetség, ami valakiből Svédet csinálhat, aki nem annak született, vagy nem úgy néz ki. Ez nem tehetség kérdése, ez alkati kérdés.

Svéd magas, szépszál termetű, szőke, szabályos vonású, higgadt természetű, tökéletes emberpéldány. Olyan, aki mindenkiből csodálattal vegyes áhitatot vált ki. Akiről süt, hogy minden összejött neki az életben, és össze is fog jönni, mert nem lehet neki ellenállni. Hosszú oldalakon olvasunk arról, hogy milyen is Svéd, a newarki zsidó gimnázium díszhímje, aki sok-sok okos, de ványadt zsidó gyereknek válik példaképévé. Hát ugye, hogy nem Ewan McGregor jut eszetekbe egy ilyen alakról? Naná, hogy inkább Brad Pitt. Vagy még inkább Robert Redford, ha ötven éve forgatják ezt a filmet. Vagy hoppá: Paul Newman, ha hatvan – még ha nem is elég magas hozzá. De ma már inkább Armie Hammer. Ő lenne most a tökéletes Svéd, nem vitás. Szóval semmiképp sem Ewan McGregor, a szeplős bőrű, csibész mosolyú, kamaszosan görnyedt vállú, középmagas skót, aki fakó színeivel, zéró hercegi tartással minden, csak nem Svéd.

Úgyhogy itt máris elbukott a dolog, hiszen róla szól az egész: arról, hogy a két lábon járó sztreotípia (Mr. Amerika) mennyire meg tudta vezetni a világot, milyen tökéletesen viselte az álarcát, és mi volt mögötte. A feleségére, Dawnra ugyan jó választás Jennifer Connelly (aki még mindig kiváló színésznő), és a regény másik főszereplőjére, közös lányukra is alkalmas lenne Dakota Fanning, de akkor megint bejön a képbe Ewan McGregor, most már a rendező, aki nem ért egy csomó dolgot. Például épp a lényeget, hogy Merry (a lány) nem egy szörnyeteggé vált kamasz, akinek elég lett volna átvészelni valahogy a tinédzseréveit. Roth azt írta meg, hogy vannak gyerekek, akik kezdettől rombolják a családot, és mindent maguk körül – már kisababaként is. Nehéz ezzel szembenézni, mert olyan világban élünk, amiben mindent pszichológiai analízis útján próbálunk megérteni, és abból indulunk ki, hogy mindenki jónak születik, csak a környezet teheti vagy teszi szörnyeteggé.

De van egy másik könyv is, ami hasonlókép egy olyan gyerekről szól, aki szörnyetegnek születik és szétrombolja maga körül a családot: Doris Lessing Az ötödik gyerek című könyve. Csak ott annyival egyértelműbb, hogy már a mamája hasában agresszív a gyerek, és mint kiderül, ez nemcsak egy nehéz terhesség, hanem a gyerek jellemének már magzati korban megmutatkozó lényege. Roth nem ennyire egyértelmű, mindössze sejteti, hogy ezzel a gyerekkel kezdettől mélyen gyökerező gondok voltak. Ha Merry nem is volt azonnal, a fogantatása pillanatában szörnyeteg, de a hajlam megvolt rá benne, és gyerekként sem volt az a bájos kislány, akinek a filmben ábrázolják.   

Ewan McGregor mindenben a könnyebb, puhább, egyszerűbb utat választotta, amit lehetett, lebutított. Mondok erre egészen szembetűnő példákat. A regény egyik fejezetében Roth azt   igyekszik bemutatni, hogy Svéd felesége, Dawn milyen másnak látta magát belülről, mint amilyennek a környezete hitte, mennyivel több volt, mint egy üresfejű szépségkirálynő. (Vagyis Svéd női megfelelője, aki a tökéletes külsővel sosem elégedett meg, és nem engedte, hogy az határozza meg az életét.) Ehelyett elhivatott állattenyésztő volt, aki rajongásig szerette az állatait, mindeneklőtt egy Gróf nevű marhát, aki egyszer elkóborolt legelés közben, majd mocsárba ragadt, a lába megsérült, és amikor beállt az eső, feladta a küzdelmet, ott óhajtott kimúlni. Dawn azonban nem engedte, és nyolc órás kemény küzdelemmel, Merry-vel az oldalán kimentette, és a szakadó esőben szutykosan, mocskosan, az utolsó erejével visszavonszolta az istállóba. Mindebből a filmben egy olyan snitt maradt, amiben szikrázó napsütésben, a zöld gyepen át Dawn és Merry boldogan vezetik haza Grófot, Svéd pedig büszkén tekint rájuk a ház teraszáról, az ő makulátlan családjára.

Vagy amikor jópár évvel később Merry-t egy hajléktalanokkal tömött aluljáró mellett, egy mocskos odúban találja, Roth külön gondot fordít a lány külsejének leírására, és ennek fontos része a régi szép, hosszú szőke haj elvesztése, amiből egy tövig nyírt, kesze-kusza, fakó sörte maradt. A haj igenis fontos, a haj szimbólum, nemcsak a nőiességé (vagy épp a férfierőé), hanem gyakran épp a lázadás szimbóluma is. Fájdalmasan hazug tehát, ahogy a filmben az egészséges, hullámos haj túléli Merry kálváriáját, és továbbra is makultáltan állapotban ékesíti az arcát, mint egy memento, mintha bármi is maradt volna abból a régi Merry-ből, akinek Svéd akarta látni. Sosem gondoltam volna, hogy McGregor egy ennyire hollywoodi, konzervatív, felszínes és giccses filmet rendez, ami nemcsak elhazudik dolgokat és cukormázba márt mindent, de még ráadásul semmi személyes vagy innovatív sincs benne. Meglep és letör, nem ezt vártam tőle.

Akadnak olyan színészek, akik ha egyszer beülnek a kamera mögé rendezni, le tudják iskolázni sok korábbi rendezőjüket, és miattuk néha úgy tűnik, mintha ez bárkinek – aki rég a kamera közelében mozog - könnyen menne. Vagy ott van Tom Ford, a divattervező, aki belovagolt a filmszakmába ötven évesen, és jobb filmeket készít, mint háromnegyed Hollywood. Ewan McGregor nem közéjük tartozik, és nem azért, mert az operatőr és a vágó, vagy a többi kollégája ne rakna össze neki is egy korrekt, nézhető filmet, hanem mert a gondolat sekély mögötte, mert a koncepció gyáva és erőtlen, és sehol nincs az a tökös legény, aki mindenáron el akart mesélni egy izgalmas sztorit, a saját képeivel.

Külön iróniája a dolognak, hogy a regény végső soron egy letűnőben lévő világ utolsó képviselőiről mesél; arról, hogyan hullott szét egy stabilnak hitt értékrend, egy konvenció, egy bizonyos társadalmi morál, és helyette hogyan ütötte fel a fejét a tagadás, a káosz és az anarchia. Ez nemcsak, hogy nem jön ki McGregor munkájából, de ő láthatóan továbbra is ragaszkodik a hagyományhoz, és a filmjével azt sugallja: valójában csak nosztalgiázni akart a kora ’60-as évek jelmezeiben és díszletei között.

Kereső
OK

RSS