"Inkább szerethető legyen a film, mint tökéletes" – interjú Edelényi Jánossal

2016. november 17. 14:16

Nem tudom, miért hiányzik a “feel-good-movie” a magyar filmkínálatból hosszú évtizedek óta, de bizonyára van összefüggés az ország állapota és a rendezőink víziói között. Persze kellenek a realista drámák is, de bármilyen gyarló dolog, ilyenkor még nagyobb szükség van a szépségre és melegségre is a moziban. Edelényi János ugyan ritkán forgat, de akkor épp ezt a hiányt pótolja, mint most a Jutalomjáték című filmjével. Különös életútjáról, félbemaradt vagy módosult filmterveiről, és közeli alkotótársairól mesélt.


-       Harminc éve hagyta el Magyarországot, mégis minden filmje, amit azóta készített magyar koprodukció, részben magyar stábbal, mintha filmesként sosem tudott volna elszakadni az országtól.

-       Ez így van. 1976-ban rohantam el Magyarországról, tulajdonképpen önmagam elől. Itt születtem, itt nőttem fel, itt jártam főiskolára, itt váltam filmessé. A kezdeti filmes élményeimet meghatározta a barátságom Fehér Györggyel, akivel osztálytársak voltunk, és mindent együtt csináltunk. Minden idekötött, és egy ideig lubickoltam is a lehetőségekben, amiket rendezőként és operatőrként kaptam. Gyurival ketten végeztünk így, mindkét szakon – operatőrként és rendezőként is -, így amit ő fényképezett, azt én rendeztem, amit pedig ő rendezett, azt én fényképeztem. Gyakorlatilag elválaszthatatlanok voltunk. Aztán úgy alakult, hogy azok a filmek, amiket rendezőként én jegyeztem, végül nem kerülhettek a Magyar Televízió képernyőjére. Az első és legfájdalmasabb rúgás egy öt részes József Attila-sorozatért ért, amit Jordán Tamással, Latinovits Zoltánnal és Cserhalmi Annával, Gyuri nővérével készítettünk. Elég rendhagyó műsor volt, és olyan dühvel tiltották le, mielőtt adásba mehetett volna, hogy nem értettem, mi történt. Tudtam, hogy jót csináltunk - de nem miattam, hanem Latinovits, Jordán és Anna miatt, meg persze József Attila miatt -, mégis betiltották. (Nem szeretem ezt a szót, mert olyan sokan hivalkodnak vele.) Sok-sok visszautasított forgatókönyv és két betiltás (most már maradjunk ennél) után végül beadtam egy tervet a Hamlet adaptálására, de a televízió azt is visszautasította. Aztán beadtam a Szent Johannát, szintén nem engedték. Megengedték viszont, hogy leforgassam a II. Richárdot, ami egy kompromisszum volt – ha olyan kompromisszum is, aminél jobbat abban az időben semmit nem akartam. Elképesztő díszletek között, a Mafilm I-es és II-es műtermében azokkal a színészekkel dolgozhattunk, akiket csak akartam. Mégis úgy éreztem, mintha a II. Richárd vérdíj volna a korábban elutasított és betiltott filmek fejében, ezért már munka közben elkezdtem rettegni attól, mi lesz, ha egyre nagyobb kompromisszumokat kötök. Ma már persze tudom, hogy az élethez hozzátartoznak a kompromisszumok, de akkor még fiatal és merev voltam.  Attól féltem, hogy az első kompromisszumot még megszenvedem, a másodikat már könnyebben viselem, a harmadiknál pedig már azt kérdezem: “Miféle kompromisszum?!” Valószínűleg gyerekként nagyon nagyot szólt bennem Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel című novellája, mert nem akartam olyan emberré válni, akiben a fiatalember már nem ismer magára. Ezért aztán elrohantam Magyarországról, és Bécsben találtam magam.

Edelényi, Esztergályos Károly és Kern András főiskoláskéntEdelényi, Esztergályos és Kern András főiskolásként

-       De ha jól tudom, akkoriban nem lehetett hirtelen felindulásból Nyugatra utazni, az útlevélre hónapokig kellett várni.

-       Filmesként és televíziósként könnyebb volt a helyzet. Nem sokkal korábban Fehér Gyurival a British Airways megbízására is készítettünk filmet – aminek azért valószínűleg volt is olyan háttere, amit Gyurival nem akartunk megpiszkálni. Annyira ki akartunk menni Londonba, hogy nem firtattuk ezeket a titkosszolgálati elemeket. Szóval én már a II. Richárd forgatása alatt beadtam a kérelmem az úgynevezett “ablakra”, vagyis egy 30 napos kint tartózkodásra feljogosító útlevélre, és kaptam hozzá 70 dollárt. A szerelmem kérelmét viszont elutasították. Szóval megvolt már az útlevelem, amikor meg kellett mutatnom a készülő filmet a főnökségnek, és kiderült, hogy ezt sem engedik adásba. Egészen addig nem tudtam elképzelni, hogy tényleg itt hagyok mindent. De akkor, az utolsó hangkeverést követő hajnalban megittunk egy langyos pezsgőt, én pedig hazamentem, lezuhanyoztam, beültem egy kocsiba, és elhagytam az országot. Összesen hárman tudtak a tervemről: az öcsém, a szerelmem és Fehér Gyuri.

-       A szerelme hogy tudott olyan nagylelkű lenni, hogy elengedte? Hiszen nem tudhatta, látja-e még valaha.

-       Abban maradtunk, hogy ha a szerelmünk elég erős, akkor túléli azt az időszakot, amíg nem láthatjuk egymást, és közben megtaláljuk a módját annak, hogy újra együtt legyünk. Lehet, hogy ez patetikusan hangzik, de mikor legyen az ember patetikus, ha nem 28 évesen?

-       Mennyi idő után találkoztak újra?

-       Másfél év múlva titokban, Bukarestben, és onnan még további fél év volt, amíg megszerveztük Éva kiszöktetését az országból Jugoszlávián keresztül. Aztán ezt az anyám és az öcsém kimenekítése követte.  

-       Gondolom, a disszidálást követően haza nem jöhetett, mert lecsukták volna, de Bukarestben hogy-hogy nem érte bántódás?

-       Vissza kell mennünk odáig, hogy még Bécsben, a disszidálásom kezdetén egyszer csak megjelent Illés Papi (aki nemrég lett volna 102 éves, és én a születésnapját mindig megünneplem magam), és azt mondta nekem: “Jancsikám, mint sejted, engem küldtek. Azt üzenik, hogy nyugodtan visszajöhetsz, nem lesz semmi bajod. Szerintem nagyfiú vagy, el tudod dönteni. De ha nem jössz vissza, akkor itt van Zsigmond Vili telefonszáma.” De végül nem hívtam fel Zsigmond Vilit és nem mentem Amerikába, pedig megkaptam a bevándorlási engedélyt, mert inkább úgy döntöttem, hogy Izraelbe megyek, aminek az egyik vonzereje az volt számomra, hogy ha úgy döntök, hogy izraeli akarok lenni, akkor már a repülőteret izraeli állampolgárként hagyhatom el. Úgyhogy hamar lett izraeli útlevelem és az akkori zűrzavaros politikai helyzetnek köszönhetően izraeliként büntetlenül utazhattam Romániába, mert Ceausescu épp bőszen üzletelt Izraellel.

-       De ha a Papi azt mondta, hogy nyugodtan visszajöhet, akkor mégis mire számíthatott volna Pesten?

-       Papi távozása után írtam egy levelet Szinetár Miklósnak, az akkori főnökömnek a televíziónál – akivel személyesen kedveltük egymást, de a szememben mégis csak ő jelképezte a hatalmat -, hogy nem érzem magam bűnösnek, szerintem nem engem kellene megbüntetni a disszidálásom miatt immár biztos letiltással, hanem a letiltókat,de arra kérem, a kollégáimat és színészeimet ne bántsák emiatt, és ha ez elég ahhoz, hogy adásba mehessen a film, akkor vegyék le róla a nevemet. De ezt még a Szinetár sem tudta elintézni. A József Attila-sorozatunk például csak huszonhat évvel később került képernyőre. A távollétemben pedig három év börtönre ítéltek. Papi mondata arra vonatkozott, hogy az útlevelemre kiadott 30 nap alatt még meggondolhatom magam, de én attól féltem, hogy akkor is besúgót csinálnának belőlem. Évának pedig azonnal bevonták az amúgy sem érvényes kék útlevelét, a pirosat pedig – amivel a testvéri országokba utazhatott – meghagyták, és azzal kijöhetett Bukarestbe, hogy velem találkozzon. Elég nagy fogadó órát tartottam ott: kijött hozzám apám, anyám, az öcsém, és Gyuri is. Évával legközelebb 1978 júniusában találkoztunk Rómában, ahová ő Jugoszlávián keresztül szökött, és onnan már együtt mentünk Izraelbe. 

-       És ott mihez kezdett?

-       Amikor megérkeztem, felajánlottak – mint minden bevándorlónak – egy jó állást kinek-kinek az eredeti szakmájában, nekem rendezőként az izraeli televíziónál. De az ottani televízió sehol sem volt a magyar színvonalhoz képest, mert ahonnan én disszidáltam, az a világ egyik legjobb televíziója volt, ahol rengeteg érték született. Az izraeli tévében pedig nem voltak drámai produkciók, én meg amúgy is önállóságra vágytam, ezért visszautasítottam az ajánlatot. A feleségemet és az öcsémet viszont fél évvel később már arra bíztattam teljes erővel, hogy a nekik ajánlott lehetőséget fogadják el, így Éva 25 évig készítette producerként Izrael legnépszerűbb ifjúsági műsorát, az öcsém pedig vezető hangmérnök lett. Én addigra megtapasztaltam, hogy kapcsolatok és közös szakmai múlt nélkül nem lehet labdába rúgni - így jutunk vissza ahhoz, miért kötődik minden filmem Magyarországhoz. Jópár évvel a távozásom után össze akartam kötni a szülőhazámat és a választott hazámat egy koprodukcióra, egy meglehetősen személyes történettel, de a pártállam haláltusájának végső rúgása az volt, hogy az utolsó pillanatban elutasították a tervet, noha addigra aláírt szerződésünk volt. Olyan dühös még életemben nem voltam – főleg önmagamra, amiért ennyi év után még hittem ezeknek. Akkor kimentem Amerikába, hogy újrakezdjem a pénzszerzést, és végre felhívtam a Zsigmond Vilit, hogy felajánljam neki: rendezze meg ezt a történetet. Úgy voltam vele, hogy nem tudok egyszerre producer és rendező is lenni. Elképesztő nehéz volt összeszedni azt a másfél millió dollárt, de végül sikerült, és addigra megtörtént a rendszerváltozás is Magyarországon, úgyhogy visszatértem, és azt mondtam: “Mennyit is akartatok adni, mielőtt kiszálltatok? 200 ezret? Akkor most már 400 ezer a beugró.” Így lett végül egy izraeli-amerikai-magyar koprodukció A tékozló apa. Lehet, hogy az a film, amit én rendeztem volna ugyanebből a forgatókönyvből Lázadók címmel Kern András főszereplésével (aki gyerekkori barátom volt), sokkal jobb film lett volna, mint amit Zsigmond Vili csinált a Michael Yorkkal és Liv Ullmannal, de az élet így hozta.

A tékozló apa - Liv Ullmann és Michael York

-       Ezek a világsztárok Zsigmond Vilmos kedvéért vállalták a főszerepet?

-       Michael York nekem mondott igent, de ez egy hosszú történet (amit egy külön cikkben olvashattok el ide kattintva), a Liv Ullmann pedig neki.    

-       Érdekes, ahogy arról mesél, mennyire szoros munkakapcsolat és barátság fűzte Fehér Györgyhöz, mert később nagyon másféle filmeket készítettek.

-       Lehet, hogy ha nem megyek el, akkor is különböző irányokba fejlődtünk volna, de amiket még együtt készítettünk, szerintem jobban hasonlítanak azokhoz a filmekhez, amiket én próbálok készíteni azóta. A III. Richárdot, a Volponét, A bűvös szekrényt, az Állomást, a Méz a kés hegyént,vagy a be nem mutatott filmeket, a II. Richárdot és a József Attila-sorozatot testvéri egyetértésben forgattuk. Aztán én elmentem, és ha ennek nincs is közvetlenül köze hozzá, de Gyuri más irányba fordult. Valószínűleg kódolva volt belé, hogy egyre komorabbá, sötétebbé váltak a víziói, ami végülis a Szenvedélyben teljesedett ki. Nagy vita volt köztünk, amikor Gyuri azt akarta: játsszam el a Szenvedélyben az ügyvéd szerepét. Én azt mondtam: nem értek egyet a karakterrel. A film két főhőse rohadt, mocskos gyilkos (amit Bánsági Ildikó és Derzsi János játszott), én nem tudnám őket védeni, és nem tudom ezt az arcommal hitelesíteni. Nem vagyok színész, nekem csak ez az egy arcom van. A szerepet végül Haumann játszotta. De Fehér Gyurihoz hasonlóan Máthé Tiborral is testvéri egyetértésben dolgozom, ő fényképezte a Prima Primaverát és a Jutalomjátékot is.

Edelényi és Máthé Tibor 

Ilyenkor nem csak felveszi a filmet, hanem alkotói szimbiózisban dolgozunk, mert minket erre nevelt a drága Illés Papi. De két ilyen érzelmes, szívhez szóló film mellett ő elvállal olyan brutális bűnügyi filmet is, mint Szász János Sóhajok hídja című filmje - vagy bármelyik korábbi munkája a Wittmann fiúktól az Ópiumig -, vagy akár Enyedi Ildikó munkái, amelyek teljesen mást képviselnek.

-       Úgy képzelem, hogy ha a Jutalomjáték nem félig angol produkció volna, hanem csak magyar, a főszerepet most is Kern játszotta volna.

-       Andris borzalmasan haragszik rám, mert egyszer úgy volt ugye, hogy ő lesz a Lázadók főszereplője, aztán úgy volt, hogy ő játssza a Prima Primaverát (aminek a főszerepét végül Lukáts Andor alakította), de ennél épp nem volt úgy sosem. Ez eleve egy angol Shakespeare-színésznek lett írva, és az első választásunk a szerepre Brian Cox volt.

-       Tényleg az első választásuk? Nekem nem ő jutna először eszembe, hanem mondjuk Michael Gambon...

-       Ez úgy volt, hogy miközben Gilbert Adair írta a forgatókönyvet, én lázasan olvasgattam különféle színész-életrajzokat és memoárokat, nem is elsősorban az ideális jelölt után kutatva, hanem azért, hogy megismerjem azt a világot, amiben a főhősünk él. Ezek között olvastam Ian McKellen életrajzát is, amiben hosszan mesél arról, milyen volt, amikor a National Theatre társulatával egyszerre turnéztak a III. Richárd és a Lear király című előadással. Ő a Learben Kentet játszotta, míg a címszerepet Brian Cox alakította, a III. Richárdban pedig ő volt a főszereplő, Cox pedig Buckingham. McKellen hosszan áradozik a könyvben Brianről, én meg nem tudtam, ki ez a pasas, pedig a neve ismerősen csengett. Azonnal utána akartam járni, ezért beütöttem a nevét a YouTube-ba, és az első videó, ami feljött, egy úgynevezett “mesterkurzus” volt Theóval, amin Brian egy kétéves, angyali szőke kisfiúnak tanítgatja a híres Hamlet-monológot. Abban a pillanatban tudtam, hogy más nem játszhatja a Jutalomjáték főszerepét.

Jutalomjáték - Brian Cox és Coco König

-       És a másik főszereplőben, Coco Königben látja annak a lehetőségét, hogy világsztár váljon belőle – ahogy sokan írják róla?

-       A lehetőségét látom. Nagyon jó és üde a filmben, de ehhez elsősorban nem színészi eszközökre volt szükség, ezért is mondtam neki mindig, hogy “Ne játssz!”. Megvolt benne az a jó értelemben vett gátlás nélküliség, ami ehhez a szerephez kellett, hogy ne csinálja össze magát a kamera előtt – ahol először állt -, és egy olyan nagy színész mellett, mint Brian Cox. Amikor hétéves voltam, azt mondta nekem Kern Andris apukája: “Dola (így hívott), neked operaénekesnek kell lenned.” Én meg azt feleltem: “De hát Pista bácsi, nekem nincs semmi hallásom!” “Az tökmindegy, majd megtanítják. De nagyon szép basszus hangod van” – válaszolta. És Pista bácsinak valószínűleg igaza volt: ha valaki tehetséges, a mesterséget meg lehet tanítani neki. Azt viszont nem lehet megtanítani, hogy valaki érdekes legyen. Amikor Cocót elhoztam Budapestre, hogy Máthé Tibi is lássa és készítsünk róla egy próbafelvételt, Tibi azt mondta: “Ez egy olyan arc, amit el lehet nézni másfél órán keresztül.” Ha ezt az arcát meg tudja őrizni, és az üdesége nem múlik el azzal, hogy hamarosan nővé érik – mert ahogy az anyukája mondta, épp abban a kivételes pillanatban kaptuk el, amikor már nem kislány, de még nem is nő volt -, akkor még akármi lehet belőle.

-       Magyarországon gyakran panaszkodunk azért, mert a rendezőink nem tudnak egyszerű, de jó történeteket mesélni. Nem is nagyon akarnak, mert a legtöbbnek más ambíciói vannak, de a szakmai tudás is mintha kevés lenne hozzá.

-      A filmekről nem szeretnék nyilatkozni, de az oktatásról tudok beszélni. Két-három éve Máthé Tibor elhívott a saját operatőri osztálya rendezői vizsgájára. Tehát ott operatőrök rendeztek kisfilmeket, én meg szégyenkezni kezdtem, hogy te jó Isten, ehhez képest mi mennyire ügyetlen filmeket készítettünk. Úgy gondolom, technikailag a mai generáció sokkal felkészültebb, mint amilyenek mi voltunk. És a Jutalomjáték is tele van ügyetlenségekkel, amik gyakran pénzhiányból és az abból következő időhiányból fakadnak. A Prima Primavera pedig végképp tele van hibával, mert szakmailag megalázó körülmények között forgattuk 22 nap alatt. De a kettő annyiban hasonlít egymáshoz, hogy szeretetteljes filmek. A szakmailaig rosszul megcsinált Prima Primaverát és a kicsit jobban megcsinált, de még mindig hibáktól hemzsegő Jutalomjátékot inkább talán az különbözteti meg a többi magyar filmtől, hogy szerethető történetek. Valószínűleg azért, mert engem az életnek azok a vonatkozásai érdekelnek – a gyengeségeivel együtt -, amik szerethetőek. És ha választani kellene egy szakmailag kifogástalan, luxuskörülmények között készült film, és egy gyengébb, de szerethető alkotás között, akkor gondolkodás nélkül az utóbbi mellett döntenék. És ha aközött kellene választanom, hogy a világ felett érzett szomorúságot, kétségbeesést, kiúttalanságot, kilátástalanságot mondjam-e el kifogástalanul, vagy dadogva azt, hogy “Légy jó mindhalálig”, akkor nem kérdés, hogy az utóbbit választanám. Mert nekem is, mint mindenkinek, vigaszra van szükségem.  

Kereső
OK

RSS