Sorstalanság

2016. június 7. 08:53

Tíz év alatt sok jó film elavul, nevetségessé válik, de vannak olyanok is, amiknek kifejezetten jót tesz az idő. A legjobb filmeknek - vagyis a remekműveknek - pedig lehet olyan nagy hatása, hogy a korábbi filmeket is más fénytörésben mutatják meg. Vajon a Saul fia ilyen?


Harmadszorra láttam a Sorstalanságot, amikor hétvégén újra adta a tévé. Először akkor, amikor titokban lestem ki egy ajtófélfa takarásából, egyszer a bemutató után vásznon, és most otthon, nagy képernyőn. Az első élményem volt a legizgalmasabb. Véletlenül ugyanabban a vágóstúdióban dolgoztam egy werkfilmen, ahol - a mellettünk lévő helyiségben - a Sorstalanságot is vágták. Már a végefelé jártak, de többnyire zárt ajtók mögött dolgoztak. Egyszer viszont nyitva maradt az ajtó, és észrevettem, hogy egy számomra is jól látható monitoron egyben megy a szinte kész, összerakott film – még fényelés és zene nélkül. Ottragadtam. Mozdulni sem tudtam. Pisszenni sem mertem. Legalább egy órát álldogáltam ott, míg be nem fejeződött, és fel nem ocsúdtam. És azt éreztem, hogy egy igazán méltó film született Kertész regényéhez, ami nekem is meghatározó irodalmi élményem volt, nagy felismerések és ráismerések forrása. Mindazt, amivel később vádolták Koltai Lajos munkáját, hogy a szöveg szenvtelen stílusa, szikársága helyett holokauszt-giccset teremtett, nem éreztem. Tisztelettel, alázattal, profizmussal és érzékenységgel készült adaptációt láttam.

Pár hónappal később szembesültem a kész változattal moziban, és egyszeriben minden varázsa elveszett számomra. Több színész is kiábrándítóan harsánynak, manírosnak tűnt, egyes jelenetek ügyetlennek és ritmustalannak, mások közhelyesnek, művészkedőnek vagy szentimentálisnak. De mindenekelőtt Ennio Morriconéra haragudtam, úgy éreztem, a zene vitte el igazán rossz irányba a filmet. Sosem tudtam meg, hogy egy korábbi verziót láttam-e először (amin később apró változtatásokkal is egész mást hatást értek el), vagy az én percepcióm változott csak.

Tegnap már elvárások nélkül, tiszta kíváncsisággal ültem le elé. Így lenne jó mindig, de az ember néha nem tudja kizárni a beáramló információkat. Ha szűzen már nem is lehetett, azért tizenegy év homályos emlékeivel terheltem csak. Az első, pesti jelenetek most is zavartak. Nem elevenedtek meg, színházszagúak voltak. Nem értek egyet a castinggal sem, több szerepre is mást javasoltam volna (mindenekelőtt Gyuri szüleire), de még aki karakterében passzolt is, úgy éreztem, nem volt a megfelelő lelkiállapotban. Kun Vilmos és Haumann Péter mentették meg az első fél órát, de Kun vizenyős, könnyes szemeibe úgy beleszeretett Koltai, hogy még egyszer visszavágta közeliben, ami már aránytévesztés volt. Haumann kevés, de jelentős mondata és sóhaja viszont végre tükrözte a helyzet valódi súlyát, Kishonti Ildikónak pedig elég volt az arca ahhoz, hogy a jelenetek hitelességén több fokozatot javítson. Nagy veszteség, hogy érett asszonyként nem használták filmen drámai szerepben.

A film nekem ott kezdett el életre kelni, hogy Gyurit leszállították a buszról. Szarvas József mindig is nagy kedvencem volt, nem hibázott itt sem, és öröm volt nézni egy másik színészóriással, Fekete Ernővel egymásnak esni, egymás orrától pár centiméterre. De Szarvas nagy pillanata az is – amire a film végén Gyuri visszautal –, amikor egy szemvillanással szökésre bíztatja a fiút. Hosszan kitartott pillanat, de nem erőltetett, és már a megszületése percében fájó. Az ember szinte ordítana, hogy “Hülyegyerek, ne legyél eminens!” És innentől halomszámra ömlenek ránk a fájdalmas mozzanatok, olyannyira, hogy mire Auschwitzba ér a vonat, én már úgy éreztem, nem bírom tovább nézni a filmet.

A németek korrektségében és kultúrájában rendületlenül hívő zsidó mérnök (Gőz István), az irritáló kispolgár (Gyabronka József), a dohányzó kissrác (Dóra Béla), a tolvaj csendőrtiszt (Ifj. Jászai László), az önérzetéért küzdő idegen (Vallai Péter), és az auschwitzi belépőre száját rúzsozó nő mind nyomot hagy, és túlmutat önmagán.

Aztán jönnek a fajsúlyosabb szereplők, és bár továbbra sem állítom, hogy mindenki a helyén van, de Citrom Bandi (Demény Áron) mindenképp, és a főszerepet alakító Nagy Marcell is minden egyes jelenettel egyre inkább. Emlékszem, hogy a forgatást akkoriban több hónapra leállították financiális zűrök miatt, ami később áldásnak bizonyult, mert a kamaszodó Nagy Marcell annyit nőtt és változott közben, hogy így sokkal hitelesebben tudott az auschwitzi epizódokban megjelenni. És most valóban látom, mennyivel idősebbnek, megtörtebbnek és meggyötörtebbnek látszik, mígnem a végére egészen átszellemül. Tökéletes választás volt, ahogy Herrer Sára és Dóra Béla is (a legfontosabb gyerekszereplők), és örülök, hogy hármuk közül legalább Dóra Béla színész lett.  

A film utolsó harmadában érdekes volt Daniel Craiget viszontlátni abból az időből, amikor még se sztár, se James Bond nem volt, és megrázó volt találkozni azokkal a mellékalakokkal, akik a film első részében felbukkanó figurák komplementerei lesznek: a gázkamrák hírére így-úgy reagáló magyarok (Lukáts Andor, Molnár Miklós, vagy Olasz Ági és Csomós Mari). A film végi narrációt hallgatva végképp úgy éreztem, nem igaz, hogy a könyv világa, szellemisége elveszett az adaptáció folyamatában. Nagyon erősen jelen van nemcsak a számtalan, kínzó pontossággal megrajzolt mellékalakban és a köréjük írt szituációkban, de Gyuri jellemfejlődésében is, vagy az emlékképszerűen felvillanó epizódokban, amiket gyors le- és felblende választ el egymástól. Úgy éreztem, Kertész szólalt meg a végén Nagy Marcell hangján, és ő teszi le a történet végén a pontot, nem Koltai.  

De ami a legnagyobb felismerésem volt a tegnapi mozizásban, hogy mennyire birkák vagyunk. Folyton ítélkezünk, és aztán együtt bégetjük a verdiktet: tavaly azt, hogy a Saul fia egy remekmű, tizenegy évvel ezelőtt pedig, hogy a Sorstalanság merő giccs. Természetesen nem vitatom, hogy Nemes Jeles újszerű elbeszélésmódot talált (ahogy Kertész is) a haláltáborok tapasztalatának kifejezésére - Koltai például nem kísérletezett ilyesmivel. De nemcsak akkor működhet egy film, ha új utakat jár, és nem vitathatjuk el a tisztességes szándékot attól sem, aki egy hagyományosabb közlésmóddal él.

Azzal is vitatkozom, hogy minden olyan film, ami a holokuaszttal kapcsolatban primér érzelmeket is kelt – a gondolati üzenet mellett -, az ócska, gagyi. Nemes Jelesék nem akartak könnyet facsarni, ami kétségtelenül elegáns küldetés, de az sem feltétlenül ér kevesebbet, ami nem ódzkodik ettől. Nem igaz, hogy ami megríkat, az egyben fel is oldoz, és holnapra elfelejted. (Én legalábbis úgy vettem ki, mintha a Saul fia kapcsán ilyesmit sugalltak volna.) Kicsit sem éreztem megkönnyebbülést, amikor tegnap, a Sorstalanság végén lefutott a stáblista. Az Emberszag jutott eszembe (Szép Ernő regénye), ami ugyancsak az emberi természetet kutatta a tragédia mögött, apró gesztusok és fájdalmas megnyilvánulások kiragadásával és felnagyításával, és pontosan ez az, ami engem is kimeríthetetlenül foglalkoztat. A Saul fia ezzel szemben egy parabola, vagyis erkölcsi példázat, és most már tudom, mi zavart épp a mellékalakjaiban, miért nem voltak számomra valóságosak: mert valóban nem az emberi természet sokrétűségét voltak hivatva megmutatni.

Nem a Saul fia alkotói tehetnek persze arról, hanem a körülöttük támadt média-hisztéria, hogy folyton felmerül a két film összevetése. Illetve annyiban Nemes Jeles is, hogy a koncepciójának újszerűsége feltétlen a régebbi alkotások felülvizsgálatára késztet. De vannak fontos részletek - például hogy ki hogyan képzeli el a tömött marhavagonokat, az auschwitzi érkezést, a barakkok világát, az appelt, az ételosztást, a hullahegyeket – amiket számomra a Sorstalanság most hitelesebben adott vissza, mint a Saul, illetve olyanabbul, ahogy az elbeszélések és a könyvélményeim alapján elképzeltem. És kiváltképp azokat az embereket, akik ennek a horrornak bármely oldalról részesei voltak. Ezzel az írással tehát csak azt akartam kifejezni, hogy ne essünk abba a hibába, hogy a pillanatnyi siker – érjen az akár a világ csúcsáig és hitelesítsék a világ legnagyobb gondolkodói – elhomályosítja a szemünk, és minden mást, ami korábban volt, kihajítunk az ablakon mint értékteken kacatot. Együtt adják ki a big picture-t, és lehet, hogy valakihez épp egy kevésbé jelentékeny darab szól személyesen.   

Kereső
OK

RSS