“Csak egy dologtól félek: ne legyen hollywoodi”

2016. március 16. 09:46

Ha Almási Tamás készít egy új dokumentumfilmet, akkor valami fontos dolog történt, muszáj megnézni. A tititá egy évvel ezelőtt került a mozikba, most már nem is könnyű vetítési időpontot találni, de ha valaki még nem látta, mindenképp próbálja bepótolni. A film egy 18 éves roma srác, Kuru Anti öntudatra ébredésének története (igen, ilyen mesebeli névvel, egy valódi coming-of–age sztori), aki bekerül Snétberger Ferenc zenei tehetséggondozó programjába, és ott szembesül azzal, hogy onnan, ahonnan ő jön, milyen esélyei vannak az embernek. Megrázó és felemelő filmélmény, amiről az Európa Pont Lumiere Filmklubjában beszélgettem Almási Tamással.


-       Hallottam egy olyan pletykát, hogy eredetileg Snétberger Ferencről szerettél volna filmet forgatni, nem a tehetséggondozó programjáról, de ő csak erről volt hajlandó mesélni. Persze oszlasd el a félreértést, ha nem így volt!

-       Az alapötletem az volt, hogy két főszereplős történetbe kezdek egy mesterről és a tanítványáról. Persze ebben semmi új nincs. Számos film és regény épít erre a szerkezetre. Valójában ez csak egy eszköz lett volna arra, hogy kicsit más módon meséljem el Anti történetét. Feri gyerekkori története ugyanis nagyon hasonít az övéhez, azzal a különbséggel, hogy Feri családjában volt már zenész: az édesapja a salgótarjáni Karancs hotelben muzsikált. Emiatt volt náluk gitár a családban, igaz, csak ez az egy, és a hét gyerek ezen osztozott, Feri boldog volt, ha neki jutott kis időre. A film tehát arról szólt volna, hogy Feri, aki azóta világhírű gitárművész lett, hogyan talál hangot az egyik diákjával, és a múltjából építkezve hogyan tud neki segíteni – zenésszé válni, és emberileg is. Persze az a nehézségem megvolt, hogy tudnom kellett volna előre, ki lesz az a diák…

-       Bocsáss meg, de akkor Anti és Snétberger között máris hatalmas a különbség. Ha valaki zenészcsaládból származik, az kulturális és társadalmi értelemben is másfajta közeget teremt. Anti írástudatlan, munkanélküli, csonka-családból jön.

-       Igen, zenész cigánynak lenni egy tradíció, amire az újabb és újabb nemzedékeknek nemcsak a zenélése épült, hanem az egész élete. Csakhogy ahogy változott a világ, és vele a zenei közízlés, ez a tradíció eltűnt - ma sem munkahelyet, sem perspektívát nem találnak ezek a gyerekek. A tititában is van egy jelenet, amiben egy fiú azt kérdezi Antitól, hogy skálázik-e rendszeresen. Mutatja neki Anti, hogy igen, így… Erre a fiú azt mondja: csak nem eleget. Neki ugyanis már 3 éves korában megmutatták a hangszereket, és megkérdezték tőle, melyiket választja. Ő pedig a hegedű mellett döntött. De azzal, hogy az éttermekben ma nincs szükség cigányzenészekre, megszűnt az az életmodell, ami ezeket a családokat évszázadokon keresztül fenntartotta.

-       De Anti életéből épp ezek az alapok hiányoznak, és a film direkt épít is erre, mert azt kérdezi: ha nincsenek meg az alapok, kitörhet-e egyáltalán valaki? Be lehet-e pótolni azokat: a tanulásra való készséget, az önbecsülést, a munkamorált, stb…? Te hogyan választottad ki Antit, akin keresztül ezt a sztorit elmesélhetted?

-       Alapos filmes vagyok, elmentem majdnem az összes válogatóra, amit a Snétberger Zenei Tehetség Központ hirdetett, szerte az országban. Mindenkit végignéztünk Kékesi Attila kollégámmal, a legtöbb pályázót fel is vettük, csak épp arra az egy válogatásra nem tudtunk elmenni, amin Anti részt vett. Az volt a szerencsénk, hogy a program technikusa is készített mindenkiről egy felvételt, hogy be tudják azonosítani a jelentezőket. Mivel én addig nem találtam meg a szereplőmet – csak kiváló zenészeket, akik viszont már bocsánat, de nem érdekeltek filmes szempontból -, ezért elkértem tőle ezt a felvételt. Azt gondoltam, a film története nem lehet az, ami Hollywoodban lenne: hogy “a világ második legjobb gitárosából” 12 hét alatt a legjobb gitárosa lesz. Ilyen rövid idő alatt nem tudunk felmutatni szignifikáns fejlődést, ezért ez nem lehet a film célja, sokkal inkább az, amit te is észrevettél: hogy bizonyos kompetenciák hiányában hogyan lehet boldogulni az életben.

-       De mit láttál meg Antiban azon a technikai felvételen? Történt egyáltalán ott valami azon kívül, hogy előadott egy dalt a gitárján?

-       Ilyenkor az történik, hogy az ember megpróbál közelebb kerülni ahhoz, akiben észrevesz valamit. A jelentkezők kapcsán sok izgalmas motívum merült fel, olyanok, amikre nem is gondoltunk. A programot eredetileg Roma Zenei Tehetség Központnak hívták, csak egy évvel később törölték a nevéből a “romát”, hogy ne legyen diszkriminatív. Eleinte úgy dolgoztak, hogy felkeresték a vidéki zeneiskolákat, és rajtuk keresztül próbáltak eljutni azokhoz, akik már benne vannak a rendszerben, de nem kapnak elég figyelmet. Közülük az első válogatásokon én 7-8 fiatalt találtam izgalmasnak, de nem elég átütőnek. Ez olyasmi, mint a szerelem: nem lehet megmagyarázni. Amikor azon a rossz minőségű felvételen szembetaláltam magam Antival, rögtön azt mondtam, hogy ő az én emberem - pedig még semmit nem tudtam róla. Azóta is meg vagyok győződve róla, hogy ő a legjobb szereplő az én filmemhez. Anti karaktere, háttere, humora, őszintesége, és az egész élete számomra mindenkinél izgalmasabb volt, holott legalább harminc jobb zenészt láttam a táborban.

-       Úgy képzelem, hogy Anti nem is vonakodott belemenni a filmezésbe, de egyeztettél-e Snétbergerrel is a választásodról?

-       Miután Antit megláttam azon a felvételen, elindultunk Edelénybe, hogy megkeressük őt. Volt hozzá egy címünk, de már a harmadik kört tettük a faluban, és még mindig nem találtuk. Megkérdeztünk egy kigyúrt fiút, aki az út mellett állt, és ő eligazított: “Itt erre, aztán balra… Ez a cím a cigánytelepen van. Biztos, hogy oda akartok menni?” Ez volt az első élményünk. Amikor először megláttam Antit – ez a pillanat a filmben is szerepel, igaz, egy órával később vettük fel -, kint ült a ház lépcsőjén, és gitározott.

-       Szóval eleve csőre töltött kamerával indultál…

-       Egy katona is fegyverrel a kezében megy harcolni… Anti akkor azt kérdezte tőlem, hogy ha a film majd Oscar-díjat kap, kiviszem-e magammal Hollywoodba. Ő volt tehát az egyszerűbb eset. Az én tapasztalatom sok év után egyébként is az, hogy az egyszerű emberekhez lehet a legkönnyebben kulcsot találni. A tanult embereknek van egy önképe, és láttak elég filmet ahhoz, hogy úgy érezzék: ezt a önképet kellene eljátszaniuk a filmben. Ez katasztrófális eredményre vezetne, ha elfogadnánk. Több hét, mire az ember kiöli a szereplőiből. Ferivel ezért nehezebb volt. Ismertük egymást távolról, de nem túl jól, és rögtön az elején beszéltünk egy ellentmondásról, amit a programban láttam. Egyrészről az volt a küldetése, hogy hátrányos helyzetű roma tehetségeknek segít zeneileg és emberileg fejlődni, másrészről látványos eredményeket kell felmutatnia, hiszen a program végén fellépnek egy műsorral a MÜPÁ-ban, ahol nem lehet tititával szerepelni. Kérdeztem Ferit, hogy melyiket vállalták elsősorban: a magas szintű zenei képzést, vagy a szociális küldetést, azaz, hogy kiemelnek fiatalokat a közegükből, és esélyt adnak nekik. Azt kérdeztem tőle, hogy “Tanítod-e majd a tititát a gyerekeknek?” – pedig akkor még sehol nem volt a film címe, sőt, még Anti sem. Ez egy nehezen megválaszolható kérdés volt, és Feri valahogy mindig kibújt alóla. Természetesen megértem, mert ha azt választja, hogy a szociális küldetés a fontosabb, akkor lehet, hogy egy év múlva bezárhatná az iskolát. Azzal ugyanis nem lehet kiállni az emberek elé, hogy hatvan hátrányos helyzetű gyerek megtanult kottát olvasni. Arra inkább lehet pénzt kapni, és tovább működtetni a programot, ha jó zenészeket, és egy-két valódi tehetséget tudnak felmutatni, persze hangsúlyos, személyre szóló odafigyelés mellett. 

-       Ez a dilemma erőteljesen kidomborodik a filmben, és úgy tűnik, alig vannak olyan diákok, akik Antihoz hasonlóan a semmiből jönnek, és se képzés, se elégséges anyagi és családi háttér nincs mögöttük. A többség jobb körülmények közül érkezik, és már évek óta zeneiskolába jár.    

-       A forgatás évében öt-hat olyan fiatalember volt a táborban, aki hatalmas hátrányból indult, és én azt gondolom, a hátrányuk napról napra csak nőtt. Emlékezzünk csak arra a jelenetre, amikor Antinak – aki magyarul sem tudott rendesen olvasni – fel kellett olvasnia angolul pár egyszerű mondatot, és a mellette ülő kislány kinevette. Ilyenkor az ember megérti, hogy a romák lemaradása miért nő, és miért nem csinálják azokat a dolgokat, amiket a többségi társadalom szerint tenniük kéne. A film valódi tartalma ez lett volna – a zene segítségével, persze. És az is kiderül, hogy a cigányság nem egy monolit egység, ők is éppannyira különböznek egymástól, mint a nem romák. Ez nem nagy felfedezés, de fontos tudatosítani. Volt olyan gyerek, akit Mercedesszel hoztak a szülei, és ott volt Anti, aki 220 forintért akart szalonnát venni. Az első forgatási napon szerettünk volna felvenni egy-két képet Antiéknál, otthon. Gondoltam, legyen ez valamilyen családi ebéd vagy vacsora – persze csonka családról beszélünk, mert papa nincs, csak az anya, a nagymama, meg az unokatestvérek és a gyerekeik. Mondtam Antinak, de ő mindig elodázta a dolgot, hogy majd később, majd holnap... Nem értettem, mert addig mindig olyan segítőkész volt. Aztán egyszer csak azt mondta: jó. Akkor észrevettem, hogy a mama eltűnik, és a szomszédból hoz egy fél kiló kenyeret, majd a másik szomszédtól hozott margarint. Készített mindenkinek egy szelet vajas kenyeret, minket is megkínált vele, és ez volt a családi ebéd. Később inkább kivágtam a filmből, mert nem akartam ilyen “móriczi” elemeket beleszőni, nehogy elijesszem azokat a nézőket, akik a “szocio-horrortól” már rosszul vannak.     

-       A tábor fel van készülve ezekre a társadalmi különbségekre? Mert úgy tűnik, a gyerekek mellé rendelt animátor lány minden jóindulata ellenére sem érti, miért nem mennek Antinak bizonyos dolgok… Látszik, hogy renegetegféle képzést kapnak a gyerekek, nemcsak zeneit, de hogy ezeket a különbségeket hogyan lehet kezelni, erre nem látunk pozitív példát.

-       Eleinte rengeteg tantárgy és tanár foglalkozott a diákokkal, volt demokrácia-órájuk, roma kultúra, számítástechnika, elképesztően széleskörű tananyag. De ebből minden évben le kellett faragni, mert kiderült, hogy csak az segít nekik igazán, ami szorosan kapcsolódik a lehetőségeikhez, a perspektívájukhoz, tehát hogy hogyan lehet munkát szerezni, hogyan állítsák össze a repertoárjukat, hogyan kell kinéznie egy életrajznak, hogyan kell szerepelni egy meghallgatáson. Praktikusabb irányba terelték az oktatást. Az is egy dilemma ugyanis, hogy mire tanítsák ezeket a diákokat: zenélni, élni vagy tanulni? Jelzésértékű, hogy hiába volt a tábor viszonylag közel a Balatonhoz, a gyerekek több, mint fele sosem látta a tavat. Végül kihagytuk a filmből azt a jelenetet is, amikor életükben először mentek le fürödni.

-       Viszont nagyon erős jelenet, amikor azzal szembesülünk, hogy a tanulást is milyen nehéz megtanulni. Hogy tanulni tudni is egy készség, ami nem születik az emberrel, és a ritmusérzék sem magától értetődő, még egy zenész esetében sem… Úgy tűnik a filmből, hogy Snétberger sem gondolta, hogy egyes esetekben ilyen szinten vissza kell menni az alapokhoz, nincs is hozzá türelme.   

-       Szerintem végül szerencse lett, hogy Ferinek elfogyott a türelme. Megértem, én is megőrülnék, ha a diákomnak 55-ször kéne elmodanom valamit, mégsem érti. Anti az ő szintjéről nem tűnt taníthatónak. De ekkor jött a képbe Edit, a gitár tanárnő – természetesen Feri kérésére -, akinek a fantasztikus türelme és pszichológiai érzéke átlökte Antit a túlsó oldalra. Anti ugyanis már ezen az oldalon van, felvették a csepeli Egressy Béni Zeneművészeti Középiskolába. Edit nélkül, vagy anélkül, hogy Anti bele ne szeretett volna (persze csak plátói módon), ez nem történhetett volna meg. Ez adott neki olyan plusz energiát, ami képes volt átlendíteni a holtponton, és elkezdett megérteni valamit az egészből.

-       Mennyi időt töltöttetek vele? Éjjel-nappal csak nem lehetett a nyomában lenni, folyton a táborban lenni…

-       Majdnem végig ott voltunk, mondjuk a tabor, táborok 75-80 százalékában. Erre azért is volt szükség, mert a filmjeim főszereplői mellé mindig választok komplementer figurákat is, akik meg tudják jeleníteni azt, amit a főhős nem, és ami kiegészíti a történetet. Most is kiválasztottam 4-5 fiatalt, akik fontos szerepet játszottak a történetben, és másfél évvel a forgatás után össze is állítottunk a filmből egy olyan verziót, amiben nekik is nagy szerep jutott. Rengeteg nyersanyagunk volt, minden zeneórát felvettünk. Elképesztő jelenetek: workshopok a világ legjobb zenészeivel, hatalmas tehetségek… Szóval volt egy összevágott filmünk, sokkal komplexebb, mint amit most láthattok, és megmutattuk a tesztközönségnek  - olyan barátoknak, ismerősöknek, kollégáknak, akiknek a véleményére adok. Láttam, hogy a vetítés után csak kerülgetnek, vagy arról beszélnek, milyen szép az operatőri munka, szóval éreztem, hogy valami nem stimmel. Kiderült, hogy egyrészt túl sok a szereplő, másrészt nem lehet megismerni őket, mert a másfél év alatt, amíg követtük az életüket, annyit nőttek, annyit változtak.

-       De Anti tábori életét egyébként mennyire befolyásolta, hogy forgattatok róla?

-       Sokat cukkolták a tanárok és a diáktársak, ezért volt olyan, hogy egy ideig úgy tettünk, mintha nem forgatnánk vele… Szerintem részünk volt abban is, hogy bár Snétberger nem válogatta be őt a MÜPA-koncert fellépői közé, de aztán visszahívta a táborba még egy évre. Mert különben főleg a legjobb zenészeket hívták vissza, akik másodszorra már zenei instruktorként működtek.

-       Térjünk még vissza oda, hogy mikor ismerted fel, hogy az eredeti koncepciód a mester-tanítvány sztoriról elbukott? Hogyan történt ez?

-       Nehéz ügy volt, mert ugyan Feri és a kollégái válogatták be a programba a diákokat, de ő 4-5 tanóra után rájött, hogy Anti nem az ő esete. Egy idő után láttam rajta, hogy nem örül annak, hogy mi pont ezzel a fiúval forgatunk. Dokumentumfilmben nem illik beavatkozni a valós események menetébe, nem is szoktam, de itt volt egy beszélgetésem Ferivel, mert láttam, mennyire gyötrődik. De sajnos ez úgy van, hogy nem csak a szerelmesek között, hanem más viszonyokban is kell lennie valamilyen kémiának a felek között, és köztük ez nem volt meg. Feri ezt nagyon kulturáltan kezelte, és később is mindent megtett Antiért. Nyilván nem az én sugallatomra lépett Edit a képbe… De ma is őgy gondolom, hogy ha nem ő érkezik, akkor Anti kiesett volna a programból. Persze az is lehetett volna a film témája…

-       Szóval belekalkuláltad azt is, hogy ez nem lesz egy sikertörténet…

-       Én csak egy dologtól félek mindig: nehogy hollywoodi legyen a film. Ha Antit kiválsztották volna a MÜPA-fellépésre, akkor bajban lettem volna, és nem tudtam volna, hol van vége a filmnek. Nyilván semmi közöm ahhoz, hogy nem választották ki, sőt, minden idegszálammal neki drukkoltam, de azt gondolom, az ő sikere messze nagyobb így, mintha felléphetett volna.  

-       Ugyanakkor azon a ponton, amikor kiderült, hogy nem léphet fel a többiekkel, te sem tudhattad, hogy akkor merre tovább, hogyan lesz lezárva a sztori…

-       A dokumentumfilm ilyen, ki kellett várni a folytatást. Tudtam, hogy nem itt lesz vége, de mindennek megvan a maga ideje. Arra koncentráltam, hogy sikerül-e leérettségiznie, aztán meg, hogy miért hagyta ott a gimit, de ez egy kusza történet… Egyszer hívtam telefonon, és azt mondták a vonalban, hogy nem tudják adni, mert éppen órát tart. És akkor mondta az unoketestvére, Robi, hogy “Hát itt nálunk tart órát, tititát tanít a gyerekeknek”. Ez megmaradt bennem. Kikérdeztem Robit, hogy hogyan zajlik ez, és legközelebb kamerával mentünk le, hogy leforgassuk. Mert amikor ezt meghallottam, akkor már tudtam, hogy ez lehetne a film vége.

-       A névsorolvasás (amikor kihirdették a fellépők nevét) és a szolfézsóra között nem is készítettél interjút vele?

-       Nem, mert vártam azt a pillanatot, ami majd a film számára hasznos lehet. A befejezésnek mindig ütősnek kell lennie, és ehhez egy egyszerű motívumot kerestem. Persze egyáltalán nem volt arra garancia, hogy találok is ilyet… De elárulok egy titkot: Anti ott volt a MÜPÁ-ban a fellépés napján, mert a táborból egy busszal hozták fel a gyerekeket, azokat is, akik nem léptek fel. Itt kaptak enni, és azoknak, akik nem szerepeltek a koncerten, odaadták az útiköltségüket haza. Ezalatt történt egy emlékezetes eset: Anti felment a színpadra – azokra a deszkákra, ahová ő nem léphetett fel -, és körülnézett onnan. Később sok pénzért kibéreltük a MÜPÁ-t egy pótforgatásra, hogy ezt a pillanatot közeliben is felvegyük, mert akkor csak totálban volt meg. Nem kellett eljátszania semmit sem, mert életében először látta így, kivilágítva a nézőteret. Aztán még az első alkalommal felvettük, ahogy fogja ezután a gitárját, és kisétál a villamosmegállóig - a film első verziójában így ért véget a története. Csakhogy a tesztvetítésen mindenki azt kérdezte tőlünk, hogy most akkor Anti fellépett-e mégis, vagy sem, és kiderült, hogy nem érthető ez a befejezés. Nagy fájdalommal ki kellett vágnunk ezt a jelenetet. Janish Attila dramaturggal és Hargittai László vágóval sokat tanakodtunk erről. Ezek után persze keresnem kellett egy új befejező jelenetet.

-       Ma újra nagyon aktuális kérdés, hogy egy dokumentumfilmrendező mennyire nyúlhat bele a történet folyásába és konstruálhat jeleneteket, hiszen egyre több az olyan doksi, ahol ezek a határok elmosódnak.

-       Már harminc-negyven évvel ezelőtt is voltak iyen filmek - a Budapesti iskola filmjeire gondolok -, sőt, a film kezdete óta kérdés, hogy mi a mese és mi a valóság. Nekem nincs bajom a kettő keresztezésével (sőt, most is egy ilyen filmterven dolgozom épp), a baj ott kezdődik, ha igazságnak (ha nem is valóságnak) adunk el valamint, ami konstruált, nem valós. Mert honnan tudjuk, hogy dokumentumfilmet nézünk? Onnan, hogy ki van rá íva. A kérdés tehát mindig az, hogy beavatom-e a nézőt abba, hogy konstruált jelenetet lát, vagy sem. Én kínosan ügyelek arra, hogy a történet lényegén ne változtassak, vagy ha mégis, azt be kell vallanom. Mi, a kollégáimmal bizalmi alapon készítünk filmeket. Megtalálunk történet-kezdeményeket, elemeket, amik még alakulnak a valóságban. A fikcióban meg lehet rendezni a történetet, itt legfeljebb prekoncecpióm lehet arról, hogyan változik, fejlődik tovább. Különféle elképzelésem lehet arról, hogy ebben vagy abban az esetben mi lesz az eleje-közepe-vége. Én mindkét műfajt művelem, és szerintem a dokumentumfilmet nehezebb készíteni, mert egyszerre kell iszonyú közel lenni a szereplőkhöz, és kívül is maradni, hogy objektív rálátásunk maradjon a filmre – mindezt a forgatás közben és adott pillanatban. A történeteted is jelenetről jelentre újra kell gondolnod. Olyan ez, mintha az egyik esetben – a fikciónál -  felülnél a szegedi intercityre, és ha jól választottál útirányt, járművet, komfortot, akkor a sín odavezet. Dokumentumfilmnél állandó korrekcióra van szükség, hogy a filmed erős és érdekes legyen, közben hiteles, azaz igaz. Ezért minden egyes váltónál újra kell gondolni az irányt, a sebességet, azaz a filmedet. Folyamatosan alakul, még a vágóasztalon is. Állandó fizikai és művészi készenlétről van szó. Emellett még szerencse is kell hozzá. Amikor egy szereplő, mondjuk Anti a bizalmába fogad, akkor az ráadásul nem csak a filmről szól, hanem az emberi kapcsolatról, ezért tovább is tart, mint a film készítése, van, hogy tíz-tizenöt évig. Persze nem ugyanazon a szinten, mert idővel elfárad, de nem szakad meg teljesen.

-       Nekem az a benyomásom, Anti életében ez a forgatás legalább annyit jelent, mint a tábor, és abban, ahol ma tart, legalább akkora szerepe van. A kamera olyan önreflexióra késztette, olyan gondolatokat mondatott ki vele, amik nélkül nem jutott volna el bizonyos felismerésekhez.

Egyetértek. Soha senkinél nem láttam még olyan elképesztő őszinteséget, ahogyan ő képes volt szembenézni a hibáival, gyarlóságaival. Nagyítóval kell ma keresni az ilyen tiszta lelkű, tiszta tekintetű embert. Óriási élmény volt vele lenni – és nemcsak vele, hanem sok társával is. A tititá forgatása az én életemben is meghatározó élmény volt.   

Kereső
OK

RSS