Elek Jánosról

2015. június 11. 21:29

Azt hiszem, ha ezt most nem írom ki magamból, felrobbanok. Nem voltam ott, hogy elbúcsúzzak tőle, nem tudtam róla, hogy ma temetik. Nem bírom a Facebook-gyászt, nem tudok mit kezdeni a világgá kürtölt fájdalommal, ezért a halálhírét, és a bennem támadt sajgást sem osztottam meg senkivel, kimaradtam az egymás vállára borulásból, és így a búcsúzás lehetőségéből is. Most hát mégis csak a semmibe kiáltás marad nekem.

Nem voltam Elek tanítványa az egyetemen, mivel nem jártam az ELTE-re. Más iskolát, más mestereket osztott nekem az élet. Pár évvel később mégis úgy alakult, hogy azokhoz nem fordulhattam segítségért, tanácsért, nem hittem már bennük. Horvát Jánost zaklattam, amikor rám tört a kétségbeesés. Ő ajánlott Eleknek, aki 2004-ben – az Európai Uniós csatlakozásunk évében – fiatal csapatot verbuvált az EU Kommunikációs Központhoz. Nem interjúztatott, nem tesztelt, pedig ki voltam akkor? A Z+-ból szabadult kezdő filmes újságíró. Jó, volt egy senki által nem ismert EU-s műsor az akkori MTV-ben, amihez kéthetente ebédidőben felmondtam pár felkonfot. És estin végeztem a Corvinuson a külügyi szakértő képzést. Nem tudom, tudott-e egyáltalán erről, de biztos gyorsan lebeszéltem volna magamról, ha belekérdez. Viszont szabadulni akartam a 8 órás sajtórabszolga munkakörből, és ez jó lehetőség volt a kiugrásra, legalább kis időre. Három hónapra szólt a megbízásunk.

Aranyéletünk volt az EUKK-ban, azt leszámítva, hogy rettegtem minden sajtótájékoztatónktól. Elek volt a védőhálóm. Csak abban reménykedhettem, hogy ha ő alkalmasnak talál rá, hogy kiüljek egy színpadra Göncz Árpáddal, Magyar Bálinttal, Schmitt Pállal, Sárközi Tamással, Szabó Istvánnal vagy épp Zsámbéki Gáborral (minden héten egy másik terület szakértőjével), kitegyem magam az újságíró-kollégák ítéletének (akik hirtelen a másik oldalra kerültek), én faggassam ezeket a nagyembereket, és én írjak belőle sajtóanyagot, akkor meg kell tudnom csinálni. De amellett, hogy végigszorongtam ezeket az alkalmakat, életemben nem voltam úgy elkényeztetve, olyan szuper intellektuális közegben, mint ott. Dávid és én voltunk Elek kiscsibéi. Jól kerestünk (életünkben addig a legjobban), értelmes munkát végeztünk, hittünk benne, és volt egy olyan főnökünk, akiben tökéletesen megbízhattunk. Szakmailag és morálisan is. Ilyen ritkán van az életben, ezt már akkor is tudtuk.

Nem tudom azt mondani, hogy sokat tanultam tőle, mert nem tudnám megmondani, hogy mit. Egyszerűen kritika nélkül, teljes odaadással magamévá tettem, ahogy a szakmáról gondolkodott, mintha én is mindig így gondoltam volna, mintha ez lenne az egyetlen lehetséges, tisztességes hozzállás. Ezt azóta sem kellett felülbírálnom.

Három vagy négy hónapig tartott az egész, és nem hittem, hogy sikerült teljesítenem azt a küldetést, amire Elek kiválasztott, vagy megugrani azt a szintet, amiről azt gondoltam, méltó lenne ehhez a lehetőséghez, ehhez a csapathoz. Furcsamód mégsem maradt szégyenérzetem. Csak a kiváltságosság érzése és hála maradt bennem, hogy milyen jó dolgunk volt. Burok volt, szakmai és emberi értelemben is. Aztán mentem vissza az origóba filmes cikkeket termelni.

Eltelt néhány év, és hirtelen úgy alakult az életem, hogy mindent egyszerre húzott ki a lábam alól a sors. A három munkámat, és a szerelmet. Annyira a padlón voltam, mint azelőtt (és azóta) sohasem. Mínuszban voltam, soványan és súlytalanul, a saját bánatomban lebegve. És megint Horvát János nyúlta a hónom alá, és megint Elek segített. Akkor indult a Hírszerző, és hiába tudtam, hogy nem vagyok és sosem leszek politikai újságíró, meggyőzött, hogy ott a helyem. 'Mellette fogok dolgozni, a politika nemcsak pártpolitikát jelent, és higgyem el, hogy együtt fogjuk kialakítani ennek a lapnak az arcát, ami másmilyen lesz, mint a többi.' Minden mindegy volt akkor nekem, de kellett egy munka, és kellett egy új közeg. Ő pedig egy biztos pont volt, talpkő és bástya. Úgyhogy megilletődve attól, kikkel kerültem egy csapatba, és azon aggódva, hogy mikor fogok belebukni, belevágtam.

János azzal lepett meg, hogy a saját szobájába ültetett, az íróasztalunk szemben volt egymással. Mindenki más másik szobában dolgozott. Kellemetlen szitu volt. Nem értettem. Közelről láttam őt, néha túl közelről. A csatáit az idővel, a korral, az internettel, a tulajdonosokkal, és a szerkesztőségével. Meg persze saját magával is. Láttam az esendőségét, a bizonytalanságát, de a kitartását és konokságát is. A fáradtságát, elveszettségét, és az erőfeszítéseit, hogy összehangolja azt, amit tud és amiben hisz azzal, amire itt szükség volt. És próbált összehozni egy csapatot. Láttam, ahogy elvesztette ezt a harcot, és elvesztette az embereit, akikről úgy hitte, az ő emberei. Még azt is sejtettem, hogy számára ott valami sokkal több ért véget: a jövője, gyakorlatilag.

De akkor már én is félig máshol voltam, aztán végképp továbbálltam. Nem árulásból, hanem mert mindig tudtam, hogy nem ez az én utam. Váltottunk még pár e-mailt utána, és ezzel véget ért a kapcsolatunk. Sosem értettem meg, miért bízott bennem. Mindig úgy gondoltam, hogy nem tudok helytállni abban, amit vár tőlem. Tepertem, erőlködtem, újra és újra nekifutottam, és a magam mércéje szerint mindig elbuktam. De ez a kudarc sosem volt igazán fájdalmas, mert nem a cél számított, hanem hogy megadatott a küszködés esélye egy ilyen mester mellett. Ha nem is tudom pontosan, mit vittem tovább belőle, abban nincs kételyem, hogy minden munkámban ott van. Borzalmas érzés, hogy sosem mondtam köszönetet érte.

Kereső
OK

RSS