Danny Collins

2015. június 5. 15:01

Ugye mindenkinek van olyan, amikor egy rossz film is jól esik? Miért ne lehetne egy gyenge film is jó élmény? Hogy akkor mitől gyenge vagy rossz? Mert nem akart igazán semmit, nem voltak nagy ambíciói. De éppen ez néha igazán felszabadító tud lenni. 


Amikor beültem a Danny Collinsra, csak azt akartam lecsekkolni, hol tart Al Pacino, milyen állapotban van, használható-e még színészként. Erre tessék, remekül szórakoztam egy egyszerű, közhelyes, kiszámítható sztorin. Ha szétszednénk ízeire, hamar bebizonyíthatnánk, milyen rossz film. Nem fogom ezt tenni. Mert ha megkérdezed, tetszett-e, muszáj azt felelnem: jaj, nagyon, irtó jól esett aznap! 

Nem érdemes többet tudni róla, mint hogy egy kiöregedett, de még aktív rocksztár sorsfordító élményének leszünk tanúi, aminek a hatására megváltozik. Még szép. Abból nem lehet filmet csinálni, ha semmi nem változik. De rögtön az elején az amerikai filmektől megszokott egyszerűség mellett meglepő őszinteséggel is szembesülünk. Na, nem a naturalizmus és mély lélektan megnyilvánulásaival, csak egy ócska vígjátékhoz képest kellemes öniróniával. És valami olyan bájjal, ami csak kevés filmre jellemző.

A címszereplő Danny Collins egy pökhendi zenész, aki jó, ha két percre magánál van egy nap. Persze a drog már nem áll olyan jól neki, mint a fiatal éveiben. Ma már csak egy szánalmas öregember, akin élősködnek a luxus után áhitozó csajok, akiket régóta képtelen megdugni. Hiába maradt benne valami kis emberség, ebben a világban arra semmi szükség.

Egyetlen barátjától (aki természetesen a menedzsere) kap egy születésnapi ajándékot, amitől homályos elméje és zavaros tekintete rövid időre kitisztul. Vagy legalábbis küzd szegény, hogy a váratlan öröm beengedjen némi fényt az agyába. És ahogy ez Hollywoodban lenni szokott, másnap új életet kezd.

Innentől nem mesélem tovább, mert természetesen ekkor kezdődik a film, minden, ami fontos, ezután következik. És minden, ami ezután jön, a maga kiagyaltságában, giccsességében is természetes, értelmes, és bájos. Nem primitív, amilyen a legtöbb amerikai vígjáték, ami eljut a magyar mozikba. Nem bántóan ostoba, hazug, álszent, otromba, tapintatlan, érzéketlen, és fájóan infantilis. Semmi faxni, csak olyan könnyedén életszerű. (Mintha az olyan könnyű volna…)

A Danny Collinsból ordít, hogy nem nyomás alatt készült. Nem tepertek a nézők kegyeiért, nem szólt bele hatszáz marketinges a stúdiótól, hogy hogyan lehetne még több hülyének eladni, vagy mit kéne jobban elmagyarázni, hogy az agyatlanok is értsék. Olyan szerencsés filmesek munkája, akik a filmipar margóján a maguk örömére dolgozhattak viszonylag szabadon, a maguk szája íze szerint, bízva abban, hogy még nem teljesen hülyült el a világ, és lesz, aki értékelni fogja az egyenes szándékot, a tisztességes hozzáállást és a keresetlen humort. Persze nem akarták vele megváltani a világot, de én már azt is értékelem, hogy nem néztek totál hülyének se. Nem értem, miért nem készülhet ma sokkal több ilyen film, pedig még olcsón meg is lehet úszni.

A szereposztásból is látszik, mennyire hiánycikk egy ilyen film (kik vállalták el), és hogy az alkotók a minőséget mennyire szem előtt tartották. Al Pacino tökéletes választás volt a címszerepre, de ha nem vállalta volna, én tutira Billy Bob Thorntont kérem fel helyette. Igaz, akkor egy egész más film lett volna belőle, a mostaninál jóval karcosabb. Bár úgy tűnik, Pacinón is átment az úthenger, és természetesen nyomot is hagyott rajta. Mivel a filmben is felbukkan egy-két fiatalkori fotója, hibátlanul körvonalazódik, mennyire tönkrement, és felhígult a karizmája. Ritka, hogy valakinek nem idősen, hanem fiatalon volt több mélység, komolyság, higgadt erő és bölcsesség a tekintetében. Mára egy izgága, súlytalan, örökké imbolygó figura lett, szinte nincs egyetlen kitartott pillanata sem. Nem baj, a szerepnek jót tesz, ezt kell játszania. Annyi érzelem azért szorult belé, hogy a sztori giccsesebb pillanatait kisujjból kirázza, minden manír nélkül, könnyed eszköztelenséggel.

A legjobb barátját, Franket alakító Christopher Plummer is elegáns untermann mellette. Jobb szerepek is csurrantak-cseppentek már neki, de ha most csak ennyire futja, ezt is komolyan veszi. Igazi idős mester. Mivel én imádom Annette Benninget, boldog vagyok vele még egy ilyen habkönnyű filmben is, és őt sem alázza meg, ha ötvenhét évesen még “love interestet” alakít. Bobby Cannavale kifejezetten imádnivaló, hiteles és erős jelenlétű, Jennifer Garner pedig azt hozza, amit legtöbbször: a melegszívű “all American girl”-t, aki tökéletesen boldog a roskadozó külvárosi házba szűkült létezéssel.

A film amerikai plakátja annyira szépen közvetíti, mit akartak az egésszel, ehhez képest nálunk persze muszáj volt kicsit habosítani. Na, mindegy, nem hipe-olom tovább, mert azzal épp azt venném el azoktól, akik esetleg betévednek rá a moziban, mint amit nekem nyújtott. De amiatt muszáj még szólnom, hogy érdemes kivárni a stáblistát, mert egy utolsó poént tartogattak oda is, és az igazán megható.

És nekem is jutott még egy nagy pillanat a Danny Collins vetítése után, ami megkoronázta az élményt. Miután kisétáltam a teremből és beálltam a sorba a Főzelékfalóhoz, Bródy János került mellém tálcával a kezében. “Egy lencsefőzeléket kérek. Fasírttal” – mondta. Istenem, Danny Collins mit szólna.    

Kereső
OK

RSS