Ida

2014. november 12. 12:08

Egy igazi remekműbe botlottam, amit mindenkinek látnia kell, mielőtt végleg eltűnik a magyar mozikínálatból. Könnyen lehet, hogy 2015-ben már a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díj tulajdonosaként beszélünk róla - ha ez bármit is számít. Díjakat eddig is nyert, de még fontosabb, hogy valóban felejthetetlen élmény. 


Erős évünk van filmekben, minden hónapban kijön egy alkotás, amitől borzongok. Készen állsz-e Helenre? Szél támad, Ítélet Magyaroszágon, Lucy, Az üldözött, Sráckor… Sorolhatnám még. De most egy olyan filmet csíptem el (még az utolsó pillanatban, mielőtt végleg eltűnne a kínálatból), ami talán mindegyiket felül tudta múlni.

Egy fekete-fehér lengyel film, ami Holokauszt-témát dolgoz fel. Ennél riasztóbb cimkékkel talán nem is lehet ellátni egy filmet. Pedig a fekete-fehér film… Istenem, tényleg más minőség, főleg, ha ilyen érzékkel (érzékenységgel) használják. És a Holokauszt-témában is bőven van még mit mesélni. De az Ida se nem attól fanasztikus, hogy fekete-fehér, se nem attól, hogy a Holokausztot veszi elő, hanem leginkább attól, hogy olyan tartalmi és formai minőséget képvisel, mint a hatvanas évek legnagyobb klasszikusai. Vagy – hogy az utóbbi időkből hozzak példát, egy másik fekete-fehér kosztümös filmet – Hanekkétől a Fehér szalag.

Az első pillanattól, amikor a tizenéves novíciát, Idát látjuk, miközben egy Jézus-szobrot restaurál, máris olyan atmoszféra és hitelesség van a vásznon, hogy az ember rögtön tudja: komoly filmmel találkozik. Egy apácazárda falai között természetes a csönd, de itt az is természetes, amikor megszólalnak, sőt az is, ahogy. Persze a mondatok keresetlensége, egyszerűsége csak azon a nyelven ítélhető meg igazán, amelyiken az ember maga is beszél, én pedig nem tudok lengyelül. De nem tudom elképzelni, hogy a lengyelek találnának benne kimódoltságot, mesterkéltséget. (Amit ékesen bizonyít, hogy 3,5 millió dolláros hazai bevételével ez a film lett a legnagyobb lengyel kasszasiker a rendszerváltás óta az ottani mozikban. Egy fekete-fehér, Holokausztra emlékező történet!) Ebben a filmben a kevés szöveg – ami sok művészfilmben olyan hamis és erőltetett – könnyen csúszik. És szinte mindig elképesztő üzenetet hordoz. Egy-egy hétköznapi mondat, amivel mindent el lehet mesélni, több réteget, egész életeket. Hihetetlen bravúr ez.

Ida egy tizenéves apácanövendék a hatvanas évek elején, akit négy nappal az avatása előtt magához hivat a rendfőnök, hogy szembesítse a múltjával. Ida ugyanis semmit nem tud a szüleiről, a származásáról, mert csecsemőként került az egyházhoz. Semmi kedve elmenni a váratlanul felbukkant nagynénihez, Wandához, aki tizenvalahány évig tojt arra, hogy van egy unokahúga. De nincs választása, el kell indulnia az ismeretlenbe.

Wanda slafrokkban nyit ajtót, és első pillantásra prostituáltnak látszik. Az első, amit Idával közöl, hogy milyen nevetséges egy zsidó lány fityulában. A szűz és a kurva – viccelődik maga is néhány jelenettel később. Pedig Wanda valójában bíró, a kommunizmus véreskezű szolgálója. Ahogy a tárgyalóteremben, itt is két perc alatt, pár mondattal okoz olyan traumákat, amiket hosszú évekbe kerül feldolgozni. És megfejeli azzal, hogy hóna alá csapja a lányt, és elviszi egy kirándulásra, aminek az a célja, hogy felderítsék a múlt mozaikképéből hiányzó darabkákat. Ida szülei, és az ő húga halálának körülményeit fogják felderíteni, hogy egy percig a sírjuknál adózhassanak az emléküknek.

Bármilyen ellentétes karakter is a két főszereplő, már az utazás elején olyan láthatatlan és egyértelmű kapocs van köztük, amire nehéz magyarázatot találni. Hogy hozták ezt létre a film alkotói, hogy ilyen kétségbevonhatatlanul ott van? Nem lehet rajtacsípni őket a filmes eszközökön.

Vajon elég annyi, hogy találtak két hihetetlenül erős személyiséget, akiknek másságában is van valami közös? De ezt is hogy csinálták? Az Idát alakító Agata Trzebuchowska olyan tiszta és szelíd, mint egy őz. De olyan szemei vannak, mint egy földönkívülinek. A nagynénjét játszó Agata Kulesza pedig elképesztően modern, és olyan erővel süvít át a filmen, mint egy tornádó. A legeslegnagyobb színésznő, akit az utóbbi időben láttam a vásznon.

A sztorit nem mesélem tovább. Elég annyi, hogy újra szembesülünk vele: a Holokauszt sem volt egyforma mindenütt. Más történeteket mesélnek a lengyelek – mint ahogy a Katona József Színház Mi osztályunk című előadásából is kiderül –, mint mi. De az közös, hogy ők sem szeretnek szembenézni a bűneikkel. A lengyel paraszt, aki önszántából zsidókat ölt (“úgyse hiányoznak senkinek, viszont a vagyonuk jár nekünk”), még ultimátumot ad a túlélőknek a hatvanas évek elején. Egy kis információért cserébe az elrekvirált házat, és gyilkos apjának békés halált kér. Ehhez nyújt hátborzongató kontrasztot az az áhitat, ahogy az apácanövendéket fogadják mindenütt, mintha maga Szűz Mária járna közöttük.

A hatvanas évek eleje olyan valóságosan jelenik meg a filmen, hogy még a szagát is érezni lehet. Nemcsak a lépcsőházak mocskában, a presszó kongó ürességében, hanem az egy pillanatra képbe úszó utcarészletben is. Ahogy a táncdalénekesnő ringatja a csípőjét, még az is száz százalékik korhű. Olyan apró részletekig van kidolgozva a korszak minden jellemzője, mint Hanekkénél a Fehér szalagban, ahol még a járást is festményekről vették. Persze kosztümös filmet csak így érdemes csinálni – mégis ritkán sikerül.

De Pawel Pawlikowksi nem kezdő rendező. Ehhez nem is kell utánanézni a filmográfiájának (ő fedezte fel például Emily Bluntot a Szerelmem nyarában), a film minden egyes kockájából egyértelmű. Olyan szakmai színvonalon, egységben és a célt szolgálva készítette el az Idát, amilyen fegyelmet és koncentrációt ritkán érezni. Most már biztos mindenkit idegesít, ha csak halmozom a szuperlatívuszokat, de tényleg lenyűgöz a hozzáértése és ízlése. Nem egy bonyolult történet az Ida, nem is kell több 80 percnél, hogy kifejtsék. De olyan erővel és érzékenységgel van elmesélve, és olyan igaz minden pillanata, hogy a végén alig bírtam a székből felállni.

Kereső
OK

RSS