Amit az anyaságban utálok

2014. április 10. 11:12

Imádom a gyerekeimet. Mire megszülettek, már évek óta másra sem vágytam, csak rájuk. De minél hosszabb ideje cseperednek a közelemben, annál inkább ágaskodik bennem a szabadság utáni vágy, és annál több dolgot érzek terhesnek a család-menedzselésben. Úgyhogy most jól kiadom őket magamból. És nemcsak én. 


Nincs csodálatosabb, mint reggel arra ébredni, hogy a gyerekek bebújnak mellém az illatos, meleg testükkel az ágyba, rám pillantanak a hatalmas szemeikkel, és a cuppogásukat és pihegésüket hallgatva hullok vissza az álomba. És a többire sincsenek szavaim: amikor a pici, meleg kezüket nyújtják, hogy kéz a kézben ballagjunk az utcán, amikor a világ új összefüggéseit tárják fel előttem, vagy amikor észreveszik azokat az apró szöszöket a világban, amiktől valójában szép az élet. De azért vannak olyan dolgok is, amik kiakasztanak, és most inkább erről lesz szó.

 

Egész jól viselem, amikor reggeltől estig csak kérdeznek, amikor hajnali hatkor veszekedésre ébredek, vagy hogy egész nap megy duma, folyton mindenkinek közlendője van. Megbocsátom (magamnak is), hogy a reggeli készülődésben mindig otthon felejtek valamit, mert egy másodpercem sincs arra, hogy nyugiban végiggondoljam, mire lesz szükség estig. Bírom a játszóterezést is. Nem mondom, hogy élvezem, de találok benne örömet még akkor is, amikor a gyerekeken kívül nincs egy ember, akihez szóljak. Nem különösebben zavar, hogy különórákon üldögélek délután, mert legalább van egy-egy óra csönd az életemben, és kifejezetten szeretek velük festeni, színezni, kártyázni, társasozni. Mindent, de komolyan mindent megteszek azért, hogy a reggelek ne sürgetéssel és stresszel teljenek, hanem az ő tempójukban.

 

De van egy dolog, amitől herótot kapok. A táplálás. Megőrülök attól, hogy már napközben arra kell gondolnom, mit fogunk enni este. Nem akarok minden második nap bevásárolni, és végképp nem akarok főzni. De ha nem főzök, enni akkor is kell adni valamit. Én pedig úgy szeretnék élni, mint régen, amikor ott ettem, ahol ért az éhség, és azt, amihez a közelben hozzá lehetett jutni. Nem akarok előre gondolkodni arról, mindenkinek ott van-e a kedvence a hűtőben, és mit lesznek hajlandóak megenni a gyerekek. Ha pedig otthagyják, mit adok helyette. Elegem van a hús-krumpli kombóból, a bolognai spagettiből, a nokedliből, az öt fogásból álló repertoárjukból.

 

És babysittert szervezni is utálok. Úgy akarok elmenni esténként, hogy Mary Poppins minden körülmények között berepüljön az ablakon, és nekem ne kelljen törődnöm semmivel. Egyrészt, mert utálok telefonálni (majdnem mindig, bárkinek, bármikor), másrészt pedig utálok kérni (majdnem mindig, bárkitől, bármikor). És ezt minden egyes alkalommal le kell küzdenem magamban, ahányszor meg akarok nézni egy előadást, be akarok ülni valahová, vagy meg akarok nézni egy filmet. És megteszem, naná, mert jobb, mint otthon kuksolni. De utálom!

És hogy ne csak az én sirámaim olvassátok, most következzen sorstársaim ömlengése.

 

Emese:

“Amit utálok, az az, hogy a szabadságom korlátozódott, nem mehetek bármikor oda ahová akarok, minden hatalmas szervezést igenyel. Úúútálom, hogy állandóan lezabálják magukat, semmilyen ruhanemű nem ússza meg. Én meg küzdhetek a foltokkal. Ráadásul néha engem is összekennek.

Ezen kívül mindig rálépnek a lábamra. Nem tudom ez miért van, de szerintem nincs olyan nap, hogy ez ne történne meg. A kisfiam néha úgy tud nyafogni mint egy kislány! Baromi idegesítő. A kislányom pedig iszonyú akaratos, bárhol olyan hisztit csap, hogy hatalmas nézőközönség gyűlik össze.

De a legjobban talán az állandó rohanást utálom. Sietni oviba, munkahelyre, külön órákra. Ezt jó lenne, ha valaki intézné helyettem. Mindezek ellenére mégis úgy gondolom, hogy az anyaság a világon a legjobb dolog! Az a szeretet amit tőlük kapok, pótolhatatlan!
 

Anna:

“Négy éves korukig totálisan ki kell őket szolgálni, ez rendben is van, eddig semmi gond. De mikor elkezdenek igazi pasikká válni, hányaveti módon rendelkezni, zoknikat és mindenféle ruhaneműket szanaszét dobálva nagy kegyesen fürdeni menni, utána leülni az asztalhoz, és vacsorát rendelni - mert persze épp az, ami terítéken van, nem megfelelő – na, azt már nem bírom!

Nem bírom a direkt szivatást, az apucival való röhögve összefogást. Mert ugye minek is elpakolni, ha itt van mami, aki robot üzemmódra kapcsolva pakol, amíg ők birkóznak, és kacagva hemperegnek... Volt már olyan, hogy fellázadtam, és nem pakoltam el, hanem én is, ahogy ők szépen felcsaptam a lábam a kanapén, és részt vettem a férfias játékokban. (Néha én is beszállhatok!) Reggel azt hallom a konyhából: “Nahát, ez a Mami... Micsoda kupleráj! Nem igaz, hogy ezt se tudja megcsinálni! Nem hiszem el, hogy erre se képes." Nyilván még jobban dühít, hogy ezek az én szavaim... És milyen jól tudja őket használni! 

És ha már a direkt szivatás szóba került! A legújabb, amit eleinte mosolyogni valónak találtam, de később már nem is tűnt olyan viccesnek, hogy kérek valamit, ami neki nem tetszik, rám néz a nagy kék szemeivel, és azt mondja:  “Öööö, valami van a fülemmel, nem hallok jól!”

 

Egy másik Emese:

“Nyilván az okoz macerát, amiben te sem érzed magad erősnek. Nekem sokáig ilyen volt a kézműveskedés, mert tényleg azt hittem, hogy létre is kell hoznunk valami szépet és értékelhetőt. Aztán amikor világossá vált, hogy a gombolás, csipeszelés, gyöngyfűzés, vagy akár a zabpelyhes sütigolyók megformázása sokkal inkább (szaknyelven) a finommotorika fejlesztéséről szól, azóta már egyáltalán nem zavar, hogy különösebb koncepció nélkül mondjuk újságokból vagdosunk ki és egy kartonra ragasztjuk, közben zenét hallgatunk. Nyilván próbálok én is kicsit alájátszani a szitunak, hogy ‘Jé, jaj de érdekes!’.

A játszóterezés viszont a mai napig tud kínosan meddő időnek tűnni, pláne, hogy azalatt minden tolódik: ha meleg vacsorát terveztél, érzed, hogy ketyeg az óra, és minden egyes mászókázás, libikókázás csak távolít a terítéstől. Valahogy a játszón nem érzem, hogy igazából tényleg rám van szükség, simán állhatna bárki ott, aki képes figyelni rájuk. Megoldásként néha működik, hogy én is játszóruhában megyek és focizok mondjuk, de ahhoz sem mindig vagy jó passzban, hogy a többi szülő előtt produkáld magad.”

 

Lonci:

“Hello, Lonci vagyok, és két éve anyuka. Nekem még mindig a logisztika, a szervezés okoz a legtöbb gondot. Alapvetően sok segítségem van: nagyszülők, nagynénik. A játszóterezést velük csináltatom. De mindig mindenkit le kell szervezni. Ha azokat fixáltam, akkor a felszabaduló időmre tudok más dolgokat szervezni. Tárgyalás, cikkírás, kozmetikus. S hiába jön a segítség, mindig mindent újra el kell mondani: mit tettem a túlélőcsomagba, a gyerek éppen melyik korszakát éli: banán vs narancs, buláta vs kifli. Minden segítőnek más a heppje, és ezt is figyelembe kell venni, például a gyerek öltöztetésénél. És ha valaki lebetegszik - gyerek, segítő, anya -, akkor borul az egész rendszer, és bekapcsol az újratervezés gomb.

És ami a legfájóbb, az a szabad esték hiánya. Hiába két éves a gyerek, hiába alussza végig az éjszakát, nem hagyhatod otthon egyedül a lakásban. Így aztán ott ülsz a kanapén, normális dologhoz már se kedved, se energiád, és azzal gyötröd magad, hogy még egy pohár borra se ugorhatsz le a csajokkal, mert... Nem logisztikáztad ki, nem szervezted meg!”

 

Dóri:

“Ami leginkább hiányzik, az a reggeli 15-20 perc, ami azzal telt, hogy a kávémat megittam, teljesen bután bámultam magam elé, és emberi mivoltomat valahogy visszanyertem.

És ez a kis prológus a naphoz nem csak egy fájó hiány, hanem leképezi szerintem az anyaság egyik alapvetését: innentől kezdve soha, semmilyen szükségleted nem lehet annyira fontos,hogy a gyereké ne írná felül. Elég sok időbe telt, mire ezzel megbarátkoztam. Egyébként apaságot is emlegethetnék, mert a pasim ugyanígy a reggeli éledezést említette, amikor feltettem neki a kérdést.”

 

Annamari:

“Én azt utálom, hogy amint iskolába lép a gyerekünk, elveszítjük a meleg, finom anya-gyerek kapcsolat felhőtlenségét. Szigorú tanárpótlékká kell válnunk, hogy minden rendben menjen az iskolában. Nem lehetek pusztán az anyja, akivel együtt nevethet, játszhat, bolondozhat, akivel közös élményeken és óriás beszélgetéseken keresztül megismerheti a világot, hanem az időnk nagy része a számonkérésre és ellenőrzésre megy el.

Nem engedhetem meg magunknak, hogy egyszer is táskaátnézés vagy verskikérdezés nélkül teljen az este, mert egyetlen kihagyott alkalom is megbosszulja magát, és amikor a harmadik „nem vittem felszerelést” egyest hozza haza a kisfiad, akkor az az iszonyú érzés markol beléd, hogy mégsem kellett volna palacsintát sütni tegnap, és végignevetni a leragadt és szétszakadt sütik készítését a gyerekkel, hanem megint az iskolát kellett volna előtérbe helyezni.

Persze lehet, hogy ez az aggodalmaskodás túlzott és felesleges, lehet, hogy nem kellene átvenni az iskola lelketlen törtetését, hanem legyinteni kéne a besikerült rossz jegyekre. Úgysem erre fog emlékezni, ha majd nagy lesz, hanem a most elmulasztott közös örömök alkotnák a stabil érzelmi hátországát, amiből merítkezni tud a nehézségek idején. Anyaként én is e kettő közt vergődök állandóan - ezért sikerül az egyik nap tanulósra, a másik lazulósra. Csak valahol úgy érzem, mindegyiknek megisszuk a levét a végén…”

 

Dóra:

“Most látom csak micsoda szabadságban éltem a gyerekek születése előtt. Akkor keltem, amikor akartam, akkor ettem és ott, ahol akartam, úgy vállaltam munkát, ahogy épp jól esett, és bármikor maximális hangerőn hallgathattam a zenét a kocsiban vagy otthon. Ez mind, és sok egyéb sincs azóta. Az egómat tehát kifejezetten sérti az anyaság, de sikerült megtanulnom azóta, hogy a konfortzónámon túl is van élet, és még élvezni is lehet!

Amivel nehezen bánok: a türelem. Semmihez nem volt még annyi türelem-munícióm, mint a gyerekeimhez, mégis el tudok jutni arra az ösztönlény szintre, ahonnan már nehéz visszalépni. Amikor a fiúk kihúzzák a gyufát - ilyesmi naponta két-háromszor előfordul - egy ideig tűrtőztetem magam, keresem a higgadt megoldást, de aztán  sajnos elpattan a húr, és kiabálok velük. Nem kicsit, nagyon.

Aztán beadom őket az oviba, vagy elaltatom őket, és este fél órán át zokogok, hogy hogy lehettem ilyen rossz-rossz anyuka. Pofont egyszer adtam, akkor is egy folyamat végén: az egyikük tehetetlenségében leköpött ugyanis. Eh.

De míg megírtam a fentieket, máris újabb fejlemények támadtak. Csak hogy dicsekedjek: amíg sütöttem a halrudacskákat a vacsihoz, a srácok szétkenték a szájfényemet a kerti csatorna tetején, és a pirosítóm ecsetjével kenték a kövekre a krémemet, továbbá dobálták a ház oldalát a virágágyás mozgó kődarabjaival. És én HIGGADT TUDTAM MARADNI! “

 

Huh, ezt jól esett kiadni. Kellenek a szelepek, amin az ember kiereszthet egy kis feszkót. Van még itt hely, lehet csatlakozni! 

Kereső
OK

RSS