A képzelt beteg

2014. január 6. 13:21

Kritikát írni olyan előadásról, amit nem néztem végig, nyilván nem lehet. Nem is kritkának szánom ezt, csak nyilvánosan kidühöngöm magam a tegnap esti élményem miatt.


Mi történt a fővárosi színházakban, hogy mindenki a Mohácsi testvéreket hívja darabot csinálni, de mindenki csak ostoba szórakoztatást vár el tőlük? Nem állítom, hogy minden egyes előadásukat láttam, de elég volt a Bolha a fülbe (Radnóti), a Nyaralás (Katona), a Liliomfi és A képzelt beteg is (Örkény). Négyből kettőről jöttem ki félidőben, mert kibírhatatlanul sekélyes és üres volt. A Hyppolitra és a Csillagos égre már be sem ülök. Azért vagyok dühös, mert nem hiszem el, hogy szerintük ez a színház. Mintha egyetlen cél vezérelné őket: létrehozni a nagy, tökéletes semmit.

Csak egy árva gondolat ne maradjon az emberben utána. Csak bármiféle értékrend ki ne süljön belőle. Csak egy pillanatra meg ne szülessen valami igazi ott a színpadon. Ez pontosan az, amivel a vidéket vádolják: népszínház. Az eredeti darabot kiherélik, hogy semmi ne emlékeztessen rá. Újat nem írnak, csak gegeket hánynak egymásra egy olyan sajátos humorral, ami két jelenet után kiismerhető, és többé már nem vicces. Karakterépítésre nem áldoznak a drága idejükből. A színészek akkor ússzák meg a legszerencsésebben, ha hajlandóak részt venni az öncélú poénhalmozásban. Aki képtelen rá, mert fáj neki, hogy nincs mit eljátszani, azt nézni is kín. Nem írok neveket, sajnálom  őket. A teljesítményüknek nincs köze a képességeikhez.

Az a baj, hogy még mindig hiszek benne, hogy ez a Mohácsiakra is érvényes. Nem olyan rég volt az Egyszer élünk. Nem tartom az évszázad előadásának, de azt sem lehet elvitatni, hogy rohadtul szólni akart valamiről. Egy annyira fontos dologról, amitől mindannyian ilyen elcseszettek lettünk, ami tönkretette az országunkat, bemocskolta az arcunkat, kettétörte a gerincünket, kicsinálta az önértékelésünket. Szóval egy megrázó és érvényes színházi élmény volt. És mi van azóta? Ez volt a búcsúüzenet, vagy mi? Többé már nincs mit mondani? Jöhetnek a vígjátékok, bohózatok, kabarétréfák?

Volt idő, amikor még egy Csárdáskirálynő is tele volt gondolattal, egy operett is lehetett vérkomoly dráma. Ma meg érjük be ezzel? Voltam olyan naiv, hogy eleinte azt gondoltam: meg akarják mutatni, hogy manapság már a minőségi szórakoztatásra is csak a legjobb művészszínházak képesek. Ott gyűlt csak össze annyi tehetség, alázat, magas fokú szakmai tudás és igényesség, hogy egy Feydeau-t megfelelő színvonalon színre vigyenek. (Igaz, akkor még a szerzőt is tisztelték annyira, hogy ne zúzzák porrá a darabját. ) De ma már úgy látom: nem a színházak társulata, vagy annak rangja áll az egész hátterében, hanem a feltételezett közönségigény. De mivel adtunk okot erre? Nem elég, hogy A mi osztályunkra, a Mephistóra, vagy A viharra nem lehet jegyet kapni? Ki kéri, követeli a blődlit?

Én csak magamnak kérem ki, de tényleg. Tőlük pláne.         

Kereső
OK

RSS