Alabama és Monroe

2013. november 30. 18:10

Játszom egy ideje ezt a “szűz néző”-játékot, vagyis, hogy megpróbálok minden információt távol tartani magamtól, ami előre elárul valamit a filmről. Az Alabama és Monroe-ra is így ültem be, és milyen jól tettem. Mert ha tudom, miről szól, sosem nézem meg, és ha nem látom, nincs ez a nagy élményem. 


Hál’ Istennek, mire kiderült, mi a pálya- hogy egy ellenszenves, korosodó hippi-pár bűbáj gyereke rákbeteg lesz -, már volt, ami ott tartson a székben, eszembe sem jutott megfutamodni. Pedig ült előttem valaki, aki a távozás mellett döntött. Értem őt, persze, hiszen ma mindenki úgy indul el moziba, hogy csak porhintést vár, nem akar semmiféle szenvedésről, nyomorról, tragédiáról hallani, épp elég neki a saját élete. Különösen nem kér egy gyerek szenvedéseiből, aki lehetne akár az ő gyereke is, akinek a szenvedését nem akarja elképzelni, mert már a gondolatát sem bírja.

Sosem volt ekkora igény Hollywoodra, mint ma. De épp az Alabama és Monroe emklékeztetett rá, mennyire lusta és terméketlen hozzáállás ez. Mert ha nem látom az Alabama és Monroe-t, nem tudom meg, hogy még működnek az érzelmi csatornáim, és nem élem meg azt a megtisztulást, amit a film után éreztem.

Szóval, mint mondtam, a film két főhőse egyáltalán nem szimpi karakter. Elise egy agyontetovált szőke gebe (Tóth Orsira emlékeztet), a párja, Didier pedig egy kócos, szakállas, tagbaszakadt country-énekes. Egymásba szeretnek, összeköltöznek, és hamarosan – természetesen váratlanul – megfogan a gyermek. Ettől mindketten egyszeriben felnőtt, érett szülőkké válnak. A sztorit epizódonként látjuk, a kártyalapok pedig össze vannak keverve. Manapság unalmas lenne mindezt lineáris időrendben végignézni. Hol azt látjuk tehát, hogyan próbálják élhetővé tenni a kórházi rabságot, hol pedig azt, hogyan bimbózott a kapcsolatuk. Hol a reménykedésüket követjük, hol a kezdeti szimptómákat. Hol azt, amikor még minden rendben volt, és hármasban jártak a zenekari fellépésekre, hol pedig azt, amikor Didier rendes otthont épített a leendő családnak.

Úgy negyven perc után kezdtem el arra gyanakodni, hogy ez a kislány nem fog meggyógyulni, nem erre megy ki a játék - és már be is következett a tragédia. Majd kezdetét vette a film valódi tartalma, a lényeg: hogy mi maradt ebből a két emberből, és mit tudnak ezután kezdeni egymással. Egy még kínzóbb második felvonás vette kezdetét.

Érdekes, hogy elvileg valami ilyesmi a háttértörténete a Gravitációnak is. Csak mivel Sandra Bullock alakítása olyan súlytalan, mint teste az űrben, ez senkiben nem maradt meg, elvonta a figyelmünket az űrutazás élménye. Meg nem is olyan egy gyermekét elveszítő anya, amilyen Bullock volt a filmben. Hanem olyan, mint ez a belga Tóth Orsi (Veerle Beatens). Innentől derül ki, mekkora színésznő, és mekkora színész a partnere.

Az Alabama és Monroe egy tökéletesen kivitelezett film. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy jó film – azt mindenki eldöntheti maga. Csak azt, hogy Felix van Groeningen egy erős koncepciót vitt végig, és egy egységes világot épített. Remekül instruálta a színészeit, és úgy döntött, hogy az ő vállukra helyezi a fő terhet. Veerle Beatens és Johan Heldenbergh pedig hibátlanul megoldották a feladatot, minden rezdülésük valódi és hátborzongató. Bár nem könnyeztem meg a sztorit, de pont úgy éreztem magam utána, mint egy kiadós bőgés után. És erre gyönyörűen rásegített a country zene, amivel át van szőve a történet. A dalok, amik igazán szívből szólnak, és a folk autentikussága, direkt érzelmessége. Szuper háttér a történetnek, egyszerre oldja, elemeli, és kontúrozza a belső sztorit. Nem számít, kinek jön be egyébként ez a műfaj. Ugyanúgy, ahogy az sem számít, tudtál volna-e azonosulni azelőtt ezzel a két emberrel. Ezután mindenképp azonosulsz velük.

Két évvel ezelőtt futott a mozikban egy hasonló film, a Szemünk fénye. Egy színész házaspár mesélte el benne a saját történetét. Ugyanilyen gondtalan, szabad lelkek voltak az elején, és ugyanilyen felelősségteljes szülőkké váltak, amint gyerekük született. Ugyanilyen kínokat éltek át, amikor kiderült, hogy a kisfiuk rákos, és ugyanígy nem élte túl a kapcsolatuk a kálváriát. A gyerek viszont túlélte – a film végén ő maga szerepel már tízegynéhány évesen. Az is kemény és őszinte film volt, de az Alabama és Monroe egy sokkal érettebb rendezői munka. És hát, sajnos épp attól mond többet, hogy ebben a gyerek belehal a betegségbe, és a szülők ott maradnak a kínjaikkal. Az egyikük hinni akar valamiben, a másikuk képtelen. Az egyikük menekülne, a másik folytatni akarja az életet. Itt nincs feloldozás, csak az egyre mélyebb fájdalom van.

Amikor főiskolás voltam, Ungvári Tamás azt mondta nekünk, hogy vannak korok, amik nem bírják el a tragédiát. Pedig ez a ’90-es években volt, ami még elbírta. Azóta sem a valóságban nem bírjuk el, és fogalmunk sincs, mit kéne vele kezdeni, sem a művészetben. Nem állítom, hogy ebből a történetből én bármit is tanultam, azt sem, hogy megtudtam az emberről valami újat. Minden kiszámíthatóan működött, csak épp hitelesen és pontosan. A katarzis megtisztulást jelent, és én pontosan ezt éreztem utána. Átmosott belülről. Bármit is mesélt el, egészségesebb lélekkel léptem ki az utcára. 

Kereső
OK

RSS