„Mindenkit lebeszélnék róla“ – interjú Sugár Bercivel

2013. június 14. 08:24

Munkaköri kötelességből meg kellett néznem Az ének iskoláját, és képtelen voltam elnyomni magamban a rossz érzést, hogy ezekkel a gyerekekkel valami tisztességtelen, káros dolog történik. Bármilyen is a műsor, bárhogyan próbál is felelősségteljesnek tűnni. Pedig tudom, Amerikában ma már szinte csak annak van komoly esélye az előadói pályára, aki gyerekként kezdi. Natalie Portman, Scarlett Johansson, Ryan Gosling, Justin Timberlake, Kristen Stewart, Emma Watson… Az új generáció sztárjai előbb tudtak kamerába nézni, mint írni és olvasni. Sugár Bercit kérdezgettem arról, mit gondol erről. 


-       Kijelentheted, hogy magadtól akartál gyerekként énekes lenni, és nem volt mögötted semmiféle szülői presszúra?

-       Abszolút, teljes bizonyossággal. Konkrétan emlékszem, hogy folyamatosan énekeltem, táncoltam, szerepeltem. Semmilyen presszúra nem volt, csak anyuék mindenben támogattak. Ha Amerikában élünk, lehet, hogy mi is Los Angelesbe költözünk azért, hogy kibontakozhassak, vagy legalábbis anyu meg én. De a bátyámat ugyanígy támogatták a komolyzenei pályán, amit szintén gyerekként kezdett. Arra senki nem számított, hogy engem ilyen korán elragad a szakma.

-       Miért, ez hogy történt?

-       Úgy tíz éves lehettem, amikor a tévét kapcsolgatva találtam egy hirdetést a képújságban, hogy az Aranytíz stúdió felvételt hirdet a gyerekkórusába. Mondtam anyunak, hogy én el akarok oda menni. Így kerültem Botka Valériához, aki a magyar kórusképzés, és gyerek-zene meghatározó alakja. Senki nem gondolta, hogy ha elkezdek hozzá járni, egy hónap múlva már színházban szerepelek.

-       Csakhogy... Mi lett?

-       Akkoriban zenés produkciókhoz – tévébe, rádióba, színházba - Botka Vali szállította az összes gyerekszereplőt. Ő volt az az ember, akinek először szóltak. Egy hónapja énekeltem a kórusában, amikor megkérdezte anyuékat, hogy beelegyeznének-e abba, ha elvinne egy válogatásra a Vígszínház Nyomorultak című előadásába. A darabban ugye két gyerekszerep van: Cosette és Gavroche, és egy-két évente le kelett váltani a gyerekszínészeket, mert kinőtték a szerepet. Emlékszem, egy szombat délutáni rendelkező próbán jelentem meg először, és akkor még csak statisztaként, pár hónappal később pedig már Gavroche-ként kerültem az előadásba. Innentől kezdve pár éven át olyan foglalkoztatott előadó voltam, amilyen soha később. Gyerekként csináltam a legtöbbféle munkát. És most is úgy gondolom, hogy nem feltétlenül hátrány, ha valaki gyerekként csöppen a szakmába. Ahogy a legtöbb hivatás-szerű foglalkozásnál, főleg az előadóművészeteknél, úgy az ember általában itt sem 25 évesen döbben rá, hogy ezzel akar foglalkozni, hanem már gyerekkorában zeneiskolába jár, szavalóversenyeken indul, énekel, táncol, színjátszik, szóval korán ebbe az irányba sodródik. Ennek ellenére azért a befutott sztároknak még mindig csak töredéke kerül gyerekként a szakmába. Amerika más, mert ott ennek valóban van kultúrája. Náluk egészen máshogy néz ki az iskolarendszer és a tehetséggondozás.

-       Az ének iskolájában látványosan nem mondanak komoly kritikát azoknak a gyerekeknek, akik nem elég tehetségesek, amivel szerintem hamis illúzóba kergetik őket. Szerinted lehet egy gyereket fejleszteni, vagy hagyni kell, hogy ösztönből jöjjön minden?

-       Van olyan kislány a mezőnyben, aki még annyira fiatal, hogy nem lehet elvárni tőle azt sem, hogy intonálni tudjon. Nyilván imád szerepelni, és érezni rajta a tehetség csíráját, de nincs mit mondani neki. Aztán ott vannak a kiskamasz gyerekek, akiket már lehetne fejleszteni, de szerintem teljesen felesleges. Ha egy gyerek nagyon jó zenéket hallgat, és olyan környezetben van, ahol magába szívhatja a zenét – ahogy az a kisfiú, aki egyértelműen meg fogja nyerni a versenyt -, akkor nem kell a hangtechnikáján külön dolgozni. Egy feladata lehet a tanároknak: hogy leszedegessék róluk azokat a paneleket és manírokat, amiket magukra szedtek a tévéből. Ez a legnehezebb. És Amerikában épp ezt nyomják: hogy legyél önmagad, ne utánozz senkit. Tudom, hogy furán hangzik, mert ők tudnak a legmodorosabbak lenni, de az igazi tehetséggondozásban ezt szajkózzák.

-       Neked gyerekkorodban adtak tanácsokat?

-       Persze, a rendező mindig instruált, és Botka Vali mint zenepedagógus is fegyelemre szoktatott. De egy gyerek hangját képezni nem érdemes. Legfeljebb arra törekedni, hogy minél jobban felszabaduljon, és megtalálja magában a zenét. Lehet, hogy a sok rossz tapasztalatom miatt mondom, de én nem szeretem ezt az ingyencirkuszt, ami a tévében zajlik. Ezek a gyerekek - legalábbis az igazi tehetségek - a műsor nélkül is zenészek lesznek majd. Csak annyira mennek ezzel az egésszel, hogy a szüleik büszkék lehetnek rájuk, ezen a nyáron lesz egy csomó haknijuk, és keresnek vele egy kis pénzt. De hosszútávú perspektíva nincs benne.

-       De nem is csak róluk van szó. Hanem hogy mi lesz azokkal, akik nem annyira tehetségesek, hogy végül mindenképp ebben a szakmában kössenek ki, és mi van a negatív élményekkel, amiket egy gyerek nem tudhat helyesen kezelni?

-       Ez már gyerekként is személyiség-függő, és számít persze az is, hogy milyen család áll mögötte. Mert az tuti, hogy amint lecseng ez a műsor, már jön a következő, és fél év múlva senki sem emlékszik ezekre a szereplőkre. Most még mindenki körülöttünk zsong, és dicsérgetik őket, hogy jobb legyen a műsor, aztán az egész eltűnik. Emlékszem, volt a Megasztárban egy Tóth Lüszi nevű, nagyon szép kislány, aki tényleg szépen énekelt. De nem sokkal a műsor után átlépett a kamaszkorba, már nem volt olyan szép, viszont volt egy anyja, aki nagyon nyomta, és csináltak neki egy nevetséges lemezt, ami megbukott. Utána a kislány teljesen eltűnt, pedig eredetileg tényleg tehetséges volt. Ha a szülő teljesen dilettáns, viszont tele van becsvággyal, akkor nagyon el tudja rontani a dolgot. Mert a tehetség önmagában iszonyú kevés. Ha kihúzzák alóluk az apparátust, az nagy törést okozhat a gyerek életében. Én tíz éves koromban kezdtem el professzionálisan énekelni, de tudtam, hogy amint elmegyek gimnáziumba, abba fogom hagyni az egészet. Szerintem egy kamasz életében nincs helye a tévés-médiás szerepléshegyeknek. Úgy gondoltam, ez összeegyeztethetetlen azzal, hogy rendes gimnáziumba járjak. Nem akartam, hogy amikor bemegyek a suliba, mindenki engem cikizzen, hogy „Itt a Sugár Berci“. Tudtam, hogy gyerek énekesnek lenni egy ciki műfaj.

-       Általános iskolában még nem volt az?

-       Hetedig-nyolcadikban már magántanuló voltam, mert nem volt időm iskolába járni. Így teljesen kiestem ebből a közegből. Szerintem ez sem jó, nem szabad egy gyereket kiragadni a környezetéből. Persze ezek az én tapasztalataim. Lehet, hogy nem mindenki olyan szorongó személyiség, mint én. Én biztosan mindenkit lebeszélnék arról, hogy a gyerekét tévében szerepeltesse, mert eltorzítja az ember szemléletét.

-       Találkoztál negatív reakciókkal is?

-       Nagyon sokkal. És szerintem ezek a gyerekek is, ha majd kilépnek a való világba, és itt hakniznak, ott hakniznak, egy szinten lesznek egy csomó felnőtt előadóval, akkor már nem fogják őket kímélni. Nekem ez a tapasztalatom. Én iszonyúan éreztem az utálatot és a féltékenységet olyan felnőtt előadók részéről, akiknek sem annyi munkája, sem annyi bevétele, sem olyan hírneve nem volt, mint nekem gyerekként. És nálam adott volt a kövérség, amivel támadni lehetett.

-       Emlékszem, hogy amikor gyerekként indultál a Popfesztiválon, és készítettek rólad egy kisfilmet, akkor is a kövérségről kérdeztek…

-       Igen, azt a Pizza Hutban forgattuk…

-       És tök magabiztosan tudtad visszaverni a támadást. Azt mondtad, ráérsz lefogyni, ha felnőtt leszel, és biztos nem maradsz majd dundi.

-       Volt bennem egy kis arrogancia ezzel kapcsolatban. Arra gondoltam, hogy viszont tök szép hangom van. És tudtam, hogy a saját korosztályom még inkább halálba cikizne. Viszont én is elég cinikus gyerek voltam, mindent fikáztam. Ez alapvetően bennem volt, de csak felerősítette, hogy én is céltáblává váltam. Lenéztem azt is, amit a színpadon csináltunk. Annyira jó zenéket hallgattam, hogy éreztem, azokhoz képest kínos, amit művelünk, és ha nem én lennék, én cikizném a legjobban. Ez persze nem a legelejétől volt így, de például a Légy jó mindhalálig-ot már nagyon kínosnak éreztem. Onnantól kezdve, hogy 12 éves koromban láttam egy Macskák-előadást a londoni West Enden, nekem máshová került a mérce. Megéreztem, hogy egy áthidalhatatlan szakadék választ el ettől. Szinte csak amerikai zenét hallgattam, megszállott musical-rajongó voltam, és arról ábrándoztam, hogy egyszer a Broadway-n fogok énekelni. Az önmagában sosem elégített ki, hogy ebből itthon egy jó egzisztenciát lehet építeni. Én jó zenész, vagyis jó előadó akartam lenni - legalábbis a magam elképzelései szerint -, és ez itthon megvalósíthatatlannak látszott. Ezért is tudtam olyan könnyű szívvel itthagyni mindent néhányszor. De teljesen elengedni nehéz volt, mert erre voltam programozva.

-       Szóval elhatároztad, hogy ha elkezded a gimnáziumot, abbahagyod a szerepléseket.

-       Igen, ráadásul volt egy lehetőségem, hogy fél évet Angliában tanulhattam, úgyhogy ez elég könnyen meg is valósult. Sőt, ha akarom, kint is maradhattam volna, mert felajánlottak nekem egy zenei ösztöndíjat. Sajnos túl korán jött, még csak 14 éves voltam. Pedig addigra pontosan tudtam, hogy ez mekkora lehetőség, és hogy ha egyszer  megtapadok, akkor ott fogok tudni színiakadémiára, vagy musical-képzésre járni, és máris közelebb kerülök ahhoz, hogy olyan előadásokban játsszak, amilyenre vágyom.

-       Hogy kaptad meg ezt az ösztöndíjat?

-       Egy átlagos bentlakásos iskolába jártam, aminek volt egy bigbandje. Amikor megérkeztem, rögtön én lettem a szólóénekese, mert a tanáraim tudták, hogy otthon híres énekes voltam. Az iskola igazgatója azelőtt zenetanár volt, és játszott a bigbandben. Jártunk más iskolákba koncertezni, és az egyik iskolában szóltak az igazgatómnak, hogy felajánlanák nekem ezt a lehetőséget. Ő pedig félrehívott a koncert után, hogy szeretne beszélni az anyuékkal. De én akkor már kint voltam 4-5 hónapja, és iszonyú honvágyam volt. Ha öt évvel később jön ez a lehetőség, megváltoztatja az életemet. Akkor már kicsit jobban le lettem voltam szakadva a szülői otthontól.

-       Aztán hazajöttél, és végigcsináltad a magyar gimit szereplés nélkül? Nem hiányzott a színpad, és a figyelem?

-       Egyáltalán nem. Volt egy-két kisebb munkám, pl. énekeltem egy Disney-filmben, szerepeltem egy sorozatban, évente egy munka bejött. A Főiskolára akartam jelentkezni, és voltak, akik azzal riogattak, hogy ott nem szeretik a volt gyerekszínészeket. Én pedig mindenképp be akartam kerülni, pedig valahol mélyen éreztem, hogy nem fognak felvenni. Ezzel kapcsolatban is kettősség volt bennem. Úgy mentem el a musical-szak első rostájára, hogy 15-ből 13 Sondheim-dal volt a listámon. A két másikat is csak azért tettem rá, hogy „na tessék, legyen olyan is, amit ismertek!“ És maximum egy dalt énekeltem magyarul, mert azt gondoltam, szar a magyar fordítás. A Főiskolával szemben is volt egy kis felsőbbrendűség bennem. Nem gondoltam ezt végig. Mai fejjel tudom, hogy semmi keresnivalóm nem volt ott. És ha felvesznek, nem kezdődött volna el a felnőtt pop-karrierem, ami sokkal több lehetőséget adott.

-       A hangod hogy vészelte át  mutálást? Ugyanúgy tudtál énekelni a felnőtt hangoddal, mint a gyerekkel?

-       Szerintem igen. Nem volt olyan korszakom, amikor csuszkált volna a hangom, csak fokozatosan mélyült. És végig voltak munkáim. A koromnak megfelelő tónusa volt a hangomnak. Egy amerikai tanártól hallottam, hogy túlerőltetni nem szabad, de használni kell a hangot, mert ezek az izmok ugyanúgy elsorvadhatnak, mint a többi. Edzésben kell tartani őket. A technikát pedig simán átmenti az ember, hiszen mindenki a fülével tanul énekelni. Minél jobb énekeseket hallgatsz, annál jobban fogsz énekelni. Persze nem arról beszélek, amikor valaki úgy rákattan egy énekesre, hogy az imitátorává válik.

-       A kiejtéssel is így van? Az énekeseknek mindig tök jó a kiejtése?

-       Nekem ezzel szerencsém volt, tíz éves koromtól minden nyáron mehettem Angliába, és folyton amerikai zenét hallgattam.

-       Ugyanaz a fül kell a kiejtéshez, mint a zenei halláshoz?

-       Igen, szerintem a zenészek általában könnyen tanulnak nyelveket. Én a nyelveket is füllel tanulom, nem könyvből. 

-       Visszatérve a skizofrén hozzáállásodhoz: valójában így nem lehet sikeresnek lenni még Magyarországon sem.

-       Nem, persze. Világklasszisnak kéne lennem ahhoz, hogy elégedett legyek. Ezért került nagyon sok időbe, hogy az egészet el tudjam engedni. Mivel gyerekként egy kész apparátusban kezdtem dolgozni, sajnos kimaradt az életemből az alkotói korszak. Kész produkciókban dolgoztam, amikben csak előadóként vettem részt, így nem fejlődött ki bennem az a kísérletező kedv és alkotói véna, amitől sokkal jobb énekessé válhattam volna. És akkor talán nem lett volna bennem ez a folyamatosan frusztráció, hogy nem tudom igazán, mit akarok, de tuti, hogy nem azt, ami itt van. És mégis csinálom, mert ez van, és mert mindenki azt mondja, hogy nem lehet ott elkezdeni, ahol az ember befejezi. Így csak az történt, hogy mindig könnyedén el tudtam dobni a sikereimet, mert nem is igazán éreztem magam sikeresnek. Talán az Egyedül idején éreztem csak, hogy tényleg ismert vagyok. Akkor még nem tudtam, hogy egy sikeres dalt csinálni még semmi, az csak szerencse, illetve egy szerencsés konstelláció. Ha öt sikeres dalt tudsz csinálni, akkor tettél le valamit az asztalra.

Akkor úgy éreztem, hogy hiába enyém az ország legtöbbet játszott slágere, én is csak ugyanazokon a falunapokon lépek fel, és csak egyre jobban préselődöm bele ebbe a dobozba. Persze lehet, hogy a világsztárok szintjén is megvan ugyanez, és a Madison Square Gardenben tizedszer koncertezni majdnem ugyanolyan, mint nálunk egy hakni… Most láttam egy felvételt arról a koncertről, amit Barbra Streisand nemrég adott Londonban, az O2 arénában. Streisand több mint két évtizedig, ’68-tól ’94-ig nem vállalt koncertet, mert fóbiája volt az élő szerepléstől, maximum demokrata párti kampányrendezvényen lépett fel. Aztán nemrég újra el kellett kezdenie turnézni. Elég sok Streisand-felvételt láttam már, és úgy érzem, tökre ismerem őt. A koncert végén olyan fásultságot láttam az arcán, mintha azt gondolná: „Bazd meg, ezt is lenyomtam, és még ötöt le kell nyomni belőle.“ Szóval ez is munka. Madonna sem turnézna ennyit, ha nem arról lenne szó, hogy fenn kell tartania az ismertségét, és nem utolsó sorban azt az életszínvonalat is, amihez hozzászokott. Régebben nem koncerteztek ennyit a sztárok, és nem volt ilyen elvárás a koncertekkel szemben. Ma annyit ér egy előadó, amilyen koncertet tud adni. És az előadó folyton a vásárra viszi a bőrét.

-       Felnőtt énekesként sem tudtál közel kerülni ahhoz, amit elvártál magadtól? A poplemezed mennyire tükrözte az igényeidet?

-       Mivel tök véletlenül jött a lehetőség, és azt gondoltam, úgyis nemsokára lelépek itthonról, eleinte nem nagyon szóltam bele, milyen lesz. Úgy voltam vele, hogy egy-két évig ezt nyomom – és tényleg ennyi lett belőle, mert a legnagyobb sikereim közepén léptem le, anélkül, hogy a kiadóval erről egyeztettem volna. Ezt nem azért mondom, mert büszke vagyok rá, mert igazából csak az ő jófejségükön múlt, hogy ebből nem lett per, mivel érvényes szerződésem volt velük, amikor kimentem Amerikába, meg kellett volna csinálnom még egy lemezt. De Amerikától semmi nem tudott visszatartani, nemhogy az EMI, de még 9/11 sem. Az első lemez dalaival nem voltam annyira kritikus, akkoriban nagyjából az érdekelt legjobban, hogy sikerült lefogynom, és szépeleghetek az új külsőmmel. Láttam, mit akarnak kezdeni velem, de azt gondoltam, ők teszik bele a pénzt, én pedig nem vagyok dalszerző. A szövegek miatt vitáztam párszor, próbálkoztam, hogy legalább azok legyenek jobbak, írtam is egy-kettőt, de azokat mindig visszadobták, hogy „túl intellektuálisak“.

Azt kell mondjam, hogy még akkor is gyerekként gondolkoztam, hiába volt többéves tapasztalatom. A lét elviselhetetlen könnyűsége volt számomra az az időszak. Mégis, csak most tudom azt mondani, hogy ezt az egészet el tudtam engedni, hogy már nem frusztrál a tudat, hogy kiszálltam, mielőtt elértem volna a célomat, hogy önmagam előtt sikeres legyek. És sokáig frusztrált az is, hogy nem találom itt a helyem, hogy nem tudom magam beilleszteni ebbe a körbe. Pedig nem az ő hibájuk volt, hanem enyém. Mindent megtettem, hogy kitúrjam magam innen.

-       És miért nem csináltad meg az amerikai karriert? Milyen volt az AMDA–ban?  (American Musical and Dramatic Academy)

-       Ott szuper volt, eléggé sztároltak is. Ezt leginkább azzal tudom érzékeltetni, hogy a záró vizsgaelőadásunkon – ami jelenetekből, és musicalek keresztmetszetéből állt – az osztályunk felének egyáltalán nem volt szóló száma, nekem pedig több nagy jelenetem és dalom is. De amikor kikerültem a valós életbe, kiderült, hogy nem vagyok egy harcos alkat. És az is nagyon nyomasztott, hogy nincs többé papírom, honnan szerezzek zöld kártyát? Jártam a válogatásokra, de tudtam, hogy még ha meg is kapok egy szerepet, nem tudom elvállalni, mert nincs rá engedélyem. Ez pedig azt jelenti, hogy a producernek plusz költségei lesznek veled, be kell majd fizetnie a színész-szakszervezetbe, stb. Csak a csodára várhattam - arra, hogy majd pont én leszek egy producer vagy egy rendező mániája, és mindennek ellenére épp engem akar. Az ember nem tudja, hány évet kell beleraknia, amíg valami végre történik vele. Itthon el sem tudják képzelni, milyen más volumenű verseny van odakint, hány szupertehetséges ember vár a lehetőségre, és milyen elképesztő szerencse kell ahhoz, hogy egyszer pont te legyél az, akit akarnak. Ahogy telt-múlt az idő a suli befejezése után, kezdtem kicsit elveszni a New York-i atmoszférában. Már nem tudtam hinni abban az illúzióban, hogy ez az egész majd egyszer az ölembe hull. És nem akartam reggeltől estig pincérkedni, és onnan ellógni a meghallgatásokra… Ma már azt gondolom, nem voltam elég érett, és el is voltam kényeztetve. Egészen addig természetes volt számomra, hogy az éneklésből élek meg.

-       Ez volt a hátránya tehát annak, hogy itthon minden olyan könnyen megtörtént veled. Hogy a lehetőségért sosem kellett megharcolnod, csak élni vele, és a kitartásodra nem volt szükség.

-       Hát igen, soha. Nem vagyok egy fighter.

-       Nekem régi meggyőződésem, hogy valójában semmi más nem számít, csak az ambíció. A tehetség nem feltétel, de még a külső adottságok sem számítanak sokat – bár a tehetségnél többet. Ami számít, az az, hogy mennyire akarja valaki a hírnevet, és mennyit hajlandó megtenni érte.

-       Igen, és ez szerintem már Magyarországon is egyre inkább így van. Van egy énekesnő ismerősöm, akinek a hangjától kiráz a hideg, és egészében nem egy szerethető alkat, de annyira nyomul, hogy minden fronton ott van. Szerencsére van hozzá öniróniája is, legalább.

-       És veled mi lesz?

-       Én ki akarok próbálni egy másik pályát. És egy másik országot – Svédországba költözöm.

-       Ez már official? Kitehetjük a netre?

-       Igen. És úgy érzem, most találtam egy olyan hivatást, ami ugyanúgy kielégít, mint az éneklés korábban, de sokkal inkább rólam szól - ez pedig a jóga oktatás. Az éneklésben sosem találtam meg a kielégülést, amikor viszont lenyomok egy ashtanga órát, utána úgy érzem, ma már tettem valamit. Önmagamért, másokért – azért, hogy én jobb legyek ebben a világban. Azt gondolom, ha van bármi karizmám, ebben is ki fog jönni. Ebben most hiszek. Nagyon. Úgy hiszek benne, mint gyerekként abban, hogy egyszer Broadway-sztár leszek. Csak most, 35 évesen már tudom, hogy komolyan is kell vennem, és meg kell próbálnom egy egziszteciát építeni rá.

-       Magyarországon is megcsinálnád? Nem zavarna, hogy a jógaórádon azon pusmognának, hogy te vagy a Sugár Berci?

-       Egyáltalán nem, én ezt már teljesen elengedtem. Abszolút nem érdekel. Sőt, megtiszteltetésnek venném, ha valaki úgy gondolná, a jógatudásom elég ahhoz, hogy neki jógaórát tartsak. De még tényleg csak a küszöbén állok, előbb el kell végeznem a jógaoktató tanfolyamot.

-       Úgy látszik, sikerült az egódtól megszabadulnod.

-       Egy másfajta egóm viszont nagyon felduzzadt, mert a jógában minden küzdelmem benne van. Csak az én munkám, senki másé. Sokszor gondolok rá, hogy miért nem kapcsoltam korábban.   

Kereső
OK

RSS