Diana Vreeland

2013. június 3. 13:38

Egy legenda ez a nő, de mivel nálunk szinte ismeretlen, muszáj vagyok más legendákkal alátámasztani a hírnevét és a befolyását. Ismerte Coco Chanelt, és Gyagilevet, az elsők között vásárolt Balenciagától, ő tette naggyá Oscar de la Rentát és Richard Avedont, divattanácsokkal látta el Jackie Kennedy-t, és szabadidejében Truman Capote-val, vagy Andy Warhollal partizott. (Just to name a few…) A divatújságírás és a női magazinok nélküle ma nem itt tartanának. A Diana Vreeland című könyvben az életét meséli el.


Nem sokkal a Thinkerbell indulása után rájöttem, hogy inkább nem írok többé könyvekről, mert annyira dilettáns és felületes, amit produkálok, hogy akkor már bölcsebb hallgatni. Nem is volt nehéz megtartani a fogadalmat, úgyhogy el nem tudjátok képzelni, mennyi gyönyörű, felemelő olvasmányban volt részem, amit megtartottam magamnak.Viszont most arra jutottam, az öncenzúra alól feloldom a nem fikciós könyveket, mert ezekről nem csak recenziót lehet írni, hanem valamit továbbadni a témájukból.

Diana Vreeland nevével valószínűleg minden divat iránt érdeklődő ember találkozott már, de azon kívül, hogy a Harper’s Bazaar divatszerkesztője, és a Vogue főszerkesztője volt, nem sokat tudtam róla. A nevét viszont nem könnyen felejti el az ember. Grandiózus név! Mindig is holland hangzású amerikai nevek tetszettek a legjobban, mint például a Vanderbilt is. Lenyűgöző, felsőbbrendű, de játékos nevek. Le mertem volna fogadni, hogy a Vreeland valójában választott név – de nem. 

Az eredeti neve Diana Dalziel volt, ami egy ősi skót név, állítólag azt jelenti gallul: „merem“. (Ezt ő maga állítja a könyvében, úgyhogy egyáltalán nem biztos. A Wikipédia szerint pl. azt jelenti: ragyogó völgy.) Az apja egy vagyonos angol volt, az anyja egy vagyonos amerikai - ami D. V. szerint annyit jelent, hogy egyikük sem foglalkozott a pénzzel. Csak éltek belőle gondtalanul hol itt, hol ott, de mindenütt nagystílűen. Amikor D.V. 1903-ban megszületett, épp Párizsban. Az otthonukban megfordult a párizsi művészvilág - Gyagilev és Nyizsinszkij például rendszeres vendégük volt. A gyermek-, és ifjúkori évek beszámolója olyan, mintha egy F. Scott Fitzgerald regény dokumentumváltozatát olvasnánk.

A kis Diana nem volt valami jóban az anyukájával, mivel nem volt egy szép kislány. Egyébként is az volt a rend, hogy a mama csak heti egy délutánt töltött a gyerekeivel, a többit a nevelőnő vállalta. Az pedig volt olyan fantáziadús, hogy szintén hetente egyszer elvitte a Dalziel lányokat a Louvre-ba, hogy megnézzék a Mona Lisát. D.V. akkor kezdett csak magára találni, amikor beiratták egy tánciskolába. Ha nem is számíthatott komoly balett-karrierre, legalább talált valamit, ami boldoggá tette, és ami egész további életében segítségére volt, hiszen a fél életét táncos mulatságokon, bálokon töltötte.

D.V. történeteiből vélhetően nem árt gyököt vonni, de úgy, hogy közben kiélvezzük a fantázia szárnyalását, a kreativitást, és a mesélőkedvet. Mert így élvezetes, és más lapra tartozik, hogy így volt-e valóban. (Nagyon vicces egyébként, amikor a könyv második felében a láthatatlan riporter felveti a kérdést, hogy a hölgy hazudik-e. Természetesen nem, állítja, sőt, a mások megtévesztésére szolgáló hazugságot mélyen elítéli. Ő mindössze túloz, mert így szórakoztatóbb a sztori.)

Ha már itt tartunk, nem tisztáztam még, miféle könyv is ez. Nem életrajz, mert Diana Vreeland nem maga meséli el az életét, de nem is önéletrajz, mert nem tudná – és nem is akarná - megírni. Valaki tehát (egy meg nem nevezett riporter) eljárt hozzá, kérdéseket tett fel neki, azokról D.V-nek történetek, majd újabb történetek jutottak eszébe, és addig játszották ezt, míg végig nem mentek az életén. Nem minden fontos epizódon, mert az idős emberekkel úgy van, hogy úgyis csak arra a kérdésre válaszolnak, amire akarnak. Ha  valamire nem akarnak emlékezni, másról beszélnek helyette. D.V. például látványosan kerüli az élet nehézségeit, borús epizódjait, fájdalmait – ezek számára nem léteznek. Ha egy-egy említése mégis elkerülhetetlen, pár mondatban elintézi. Például, amikor imádott férjéről kiderült, hogy menthetetlen rákbeteg. Először felháborodva leordította az orvos fejét, amiért megosztotta vele a diagnózist (“Mit gondol, mi nem tudjuk?! – mondta neki), majd szótlanul ült férje ágya mellett, és az emlékeiken merengett. Az ÉLET ugyanis számára nem ez. Nem szenvedés, halál, meg veszteség. Az ÉLET nyüzsgés, ragyogás, utazás, beszélgetés, tanulás – csupa kaland.

Elmeséli például, milyen volt V. György koronázása, amin gyerekként vett részt. Milyen volt Münchenben abban a szállodában éjszakázni, ahol aznap a Hosszú kések éjszakája zajlott. Milyen volt Kennedy beiktatása, amin a First Lady az ő tanácsára viselt muffot, hogy ne fázzon a keze, de elegáns maradjon. Milyen volt, amikor az ő lakásán találkozott Coco Chanel és Helena Rubinstein, a XX. század két legnagyobb selfmade womanje (legalábbis a szépségiparban). Elmeséli, milyen volt, amikor 33 évesen először kérték fel egy munkára, noha addigi életét csak olvasással, utazással, ruhapróbákkal és bálokkal töltötte (ebédig általában ki sem kelt az ágyból). Elmesélte, hogyan mutatta meg a gyerekeiknek a hálószobájukban kiakasztott térképen, merre utazgat épp a papa meg a mama, majd hogyan adta be a őket 7 évesen bentlakásos iskolába. Elmesélte, hogyan alapozta meg a Revlon világsikerét a gyorsan száradó körömlakkal, és hogyan hozta divatba a flip-flop elődjét, egy pompeji freskóról másolt szandált. És elmesélte azt is, mekkora despota volt a Vogue főszerkesztőjeként, de hogy ezt „milyen gyönyörűen megértették“ a munkatársai.

De a nagy meglepetés, hogy a könyv egyik utolsó fejezetében azt meséli el, milyen elegáns és fényűző város volt Budapest a háború előtt, milyen lenyűgöző szállodában lakott itt (Hotel Duna Palato, ami állítólag olyan nagy hatással volt Mr. Ritz-re, hogy erről mintázta a világ összes Ritz szállodáját, beleértve a párizsi Vendome térit. A valóságban azonban ez is egy Ritz-szálló volt, amiről itt és itt lehet olvasni), milyen isteni mulatóba járt (Arizona), milyen elegánsak voltak az urak („The Hungarian man are my heroes.“), és elbűvölőek a cigányprímások; hogy itt volt a világ legromantikusabb állatkertje, és itt készítették a legjobb cipőket a világon. „Ne feledd“ – mondja, „ebben a városban senkinek nem volt pénze, de mindenki szerelmes volt, gyönyörűen volt felöltözve, és gyönyörű cipőt viselt.“

Aztán visszatért a háború után is, már a New York-i MOMA Divatintézetének tanácsadójaként, és azt látta: milyen szürke, kopott és szegényes lett minden, de a magyarok még akkor (a ’60-as években) is tudták, hogyan kell mulatni.

Diana Wreeland olyan bőkezűen szórja a dicséreteit – nem csak Budapestre és a magyarokra -, hogy azt öröm olvasni. Láthatóan élvezetet lel abban, ha valakiről, vagy valamiről jót mondhat, és azonnal ódát költ róla. Mint aki legalább a történeteiben jóvá akarja tenni, hogy annyi emberrel volt gonosz és aljas, és olyan mérhetetlenül önző életet élt. Mintha ezzel kompenzálná kiváltságos helyzetét. Mindenre és mindenkire kíváncsi volt - nemtől, kortól, rangtól függetlenül -, és egy olyan korban élt, amikor a műveltségnek még volt értéke. Végülis igaza van, kénytelenek vagyunk mindent elnézni neki. Mert olyan nagyszabású, elementáris személyiség, hogy a hibái is csak vonzóbbá teszik. Elég, csak az arcára nézni.

Kereső
OK

RSS