A nagy Gatsby

2013. május 30. 11:19

Annyi rosszat írtak és meséltek a A nagy Gatsby-ről, hogy végül nem akadt senki, aki megnézte volna velem, beültem egyedül. Még jó, mert újra megállapíthatom, hogy ha az ember a minimum alá csökkenti az elvárásait, szinte csak kellemes meglepetés érheti. A nagy Gatsby egész jó film, határozottan van hangulata, koncepciója, és főleg: volt értelme elővenni a témát. Különben is, Leonardo DiCaprio önmagában elég ok ahhoz, hogy valaki megcsinálja ezt a filmet. 


Nem csoda, hogy feléledt az F. Scott Fitzgerald-kultusz, könnyű észrevenni a párhuzamot az ő dekadens világképe, és a mai kor eltévelyedett értékrendje, vagy értékrend-vákuuma között. Bár erős kritikával, olykor undorral ír azokról, akiknek egyetlen életcélja a pénzköltés, és az öntudatlanná részegedés, másra sem vágyott, mint hogy közéjük tartozzon. Megszállottan figyelte, elemezte, majd újrateremtette őket a papíron. De olyanná válni csak akkor tudott volna, ha fittyet hány rájuk. Hiszen az egyik leglényegibb tulajdonságuk, hogy mindenkit leszarnak. Átnéznek az emberen, mindenkin, aki nem hozzájuk tartozik. Mint Daisy és Tom.

Szóval ha jobban belegondolok, sokkal időszerűbb volt most filmre adaptálni ezt a regényt, mint 1974-ben, amikor Coppola csinálta a maga verzióját. És ha őszinte akarok lenni, azt is el kell ismernem, hogy Baz Luhrmannek való alapanyag volt, hiába áll távol tőlem szinte minden, amit eddig csinált. Alapvetően irritál, ha egy rendezőt jobban izgat a körítés, mint a lényeg, de itt még ennek is lett volna értelme. Ám kivételesen úgy döntött, a lényegre koncentrál. A körítés tényleg csak körítés maradt.

Egy dolgot nem értettem kezdettől fogva: miért választott egy csöppet sem szép, kicsit sem felsőbbrendű, legkevésbé sem üresfejű színésznőt Daisy szerepére. Én – a magam könyvélménye alapján – Blake Lively-ra osztottam volna. A többiről el tudtam képzelni, hogy olyan lesz, amilyennek elképzeltem. A plakát és az előzetes is a legmagasabb színvonalú kivitelezést ígérte.

Persze a plakátok és előzetesek feladata, és csapdája legtöbbször az, hogy többet ígérnek - ez ebben az esetben is így volt, nyilván ezért csalódtak olyan sokan. Azt gondolhatták például, hogy itt valamiféle isteni ízlés, olyan kifinomultság és előkelőség uralkodik majd, amelyre még Karl Lagerfeld finnyás ujja is elismerően csettint; és amely önmagában elég ahhoz, hogy a filmet élvezetessé tegye. Ehelyett azonban egy sokkal valóságosabb dolgot kaptak: tömény giccset. Nem olyan giccset, ami már szép, ami szinte művészet, hanem olyat, amitől néha tényleg hányni támad kedvünk. És ez a látványvilág nagyon is hű Fitzgerald regényéhez, aki – mint említettem – egyszerre vonzódik és undorodik a féktelen gazdagsághoz és -tól; és hű az amerikai filmnek egy letűnt korszakához is, amelyben minden le volt öntve valami émelyítő cukormázzal. Hirtelen Liz Taylor fiatalkori filmjei jutnak eszembe, amikben még gyereklányként szerepelt. Bár ezek már színes filmek voltak, mégis úgy néztek ki, mintha csak utólag színezték volna ki őket, és egészen képtelen képet festettek az amerikai családi életről.

Az első perctől nyilvánvaló, hogy ennek A nagy Gatsby-nek nem az a célja, hogy a felső tízezer tagjait, és környezetüket a kifinomultság netovábbjának, a tökély megtestesülésének mutassa be, nem. Hanem hogy rögtön érezzük azt, legyenek bár régi gazdag családok sarjai, ugyanolyan bunkók tudnak lenni, mint egy kocsis, és mivel az égvilágon semmi dolguk, mindenképp erodálódott a személyiségük. Ezen kívül pedig, mivel határtalan mennyiségű pénz áll a rendelkezésükre, képtelenek a költésben mértéket tartani. Márpedig aki nem tart mértéket, annak nincs arányérzéke, és akinek nincs arányérzéke, az nem lehet jóízlésű.

Gatsby pazarlásához képest persze szerény visszafogottságnak tűnik, amit ők csinálnak, csakhogy Gatsby nem azért költ, mert megteheti, és mert nincs jobb dolga. Ő tudatosan teszi, célja van vele. A gazdagokkal ellentétben ő legalább akar valamit. Vagy inkább valakit. És itt a válasz arra, miért nem Blake Lively játssza Daisy-t, hanem Carey Mulligan. Mert ebben a filmben Gatsby nem magába a gazdagságba szeret bele Daisy-n keresztül, hanem valóban egy személyiségbe. Egy olyan nőbe, aki ebben a közegben üdítő kivétel, mert vannak érzelmei, mert őszinte, nyíltszívű. Persze aztán ki fog derülni, hogy nem az, de ha Blake Lively játszaná, akkor ezt eleitől fogva tudnánk, és akkor hol a dráma?

Ehhez a koncepcióhoz persze ki kellett húzni egy fontos jelenetet a regényből, ami Coppolánál még szerepel a filmben. Ebből kiderül, hogy Daisy milyen érzéketlen anya, egyáltalán nem törődik a gyerekével, maximum játékbabának használja, és csak önmagán kesereg általa. Ez a jelenet előrevetítené nekünk, mit várhat tőle Gatsby, és jelezné, mennyire félreismeri. De Luhrman úgy gondolja, Daisy legyen olyan nő, aki bárkit meg tudna téveszteni. A koncepció ott bukik el aztán, hogy Daisy összeomlása és gyáva kimenekülése  a szerelemből nincs rendesen kidolgozva. Nem látjuk a teljesen elanyátlanodott, kétségbeesett, gyenge gyermekké változott Daisy-t, aki – nem tehet róla – képtelen bármiért felelősséget vállalni. Ez nagyon hiányzik. Van persze sírás-rívás, de a nagy pillanat elmaradt.

Na, úgy látszik, közben nekem is sikerült megismételnem azt a bravúrt, amit Fitzgerald csinál a könyvben, hogy a főhős maga hosszú ideig nem jelenik meg aktívan a cselekményben, hogy annál hatásosabb legyen a színre lépése. De nekem – vele ellentétben – már nem marad túl sok mondanivalóm Leonardo DiCaprióról, és a Gatsby-alakításáról, mert ha valami tökéletes, akkor nincs mit ragozni rajta. Bár Leonardo DiCaprio sosem lesz az a színész, akit szeretni tudok, ezt mintha ő sem forszírozná (nem azt, hogy én, hanem hogy bárki is a szívébe zárja), ahányszor látom, mély elismerést érzek iránta, mert még mindig szikrázóan tehetséges. Pedig a tehetség állítólag csak egy állapot. Nála valahogy nem akar elmúlni.

Talán azért nem, mert még mindig tele van belső feszültséggel, és bizonyítási vággyal, éppen ettől annyira testhezálló számára Gatsby figurája. És éppen ettől működött annyi más szerepében is, a Kapj el, ha tudsz-tól kezdve A téglán keresztül a Djangóig. Mert mindig olyan személyiségeket formál meg, akik rohadtul akarnak valamit, akik meg akarják mutatni... Ha bármikor magam elé képzelem DiCapriót, mindig ez az iszonyatos, szívós küzdés, és belső harc van a szemében. De az egészet el tudja fedni – legalább pillanatokra – a sallangmentes modorával, egy sármos mosollyal, valami kisfiús bájjal is. Sőt, még attól sem fél, hogy néha gyengének, elesettnek mutassa magát, mint például abban a jelenetben, amikor öt év után először találkozik Daisy-vel. (Vagy mint A téglában, a pszichológusnővel folytatott szeánszain.) Ez egyébként az egyik legjobb jelenet a filmben, tényleg kisül a vászon az elfojtott érzelmektől.

Nagyjából úgy képzelem, Luhrmant is az késztette A nagy Gatsby megrendezésére, hogy rájött, DiCaprio személyében itt a tökéletes főszereplő, és csak utána tudatosult benne, mennyire érvényes a mára. A nagy kataklizma előtti utolsó pillanat öntudatlan tombolása, a polarizálódott világ, a szegények és gazdagok közötti szakadék, az általános felelőtlenség, dekadencia, a jövőtlenség. És ezután már könnyű volt megtalálni az összes szereplő tökéletes mását, mert Elisabeth Debicki is remek Jordan Baker szerepében, Joel Edgerton is hibátlan Tomként, és Isla Fisherbe sem lehet belekötni, bár neki nem volt szerencséje, az ő figurájára nem helyezett hangsúlyt a rendezés. És aki Tobey Maguire-t hibáztatja azért, mert nem elég karakteres, az el van tévedve, vagy nem olvasta a regényt, mert az ő szerepe éppen ennyi, nem kell neki agresszívebben a középpontba furakodnia. Ő nem főszereplő, függetlenül attól, hogy mennyi időt tölt a vásznon. Egyébként meggyőződésem, hogy DiCapriónak köszönheti a szerepet, akinek – valószínűleg – jól jött, hogy egy valódi baráttal játszhatott a forgatáson. És még passzolt is hozzá a karakter.  

Szóval megint egy bizonyíték arra, hogy nem szabad kritikát olvasni, mielőtt az ember filmet néz – csak utána, hogy segítsen elgondoldkodni róla -, és nem szabad hallgatni mások véleményére sem, mert az az ő véleményük, az ő élményük. Ez meg it az enyém. 

Kereső
OK

RSS