Anna Kareninák

2013. január 17. 17:21

Tudom, halál idegesítő egy olyan kritika, amiből nem derül ki egyértelműen, jó-e a film, vagy rossz, de az Anna Karenináról kishíján én is csak ilyet tudtam volna írni. Ha nem nézek meg pár nappal később egy másik filmet, ami sokkal inkább Anna Karenina, mint ez. A The Deep Blue Sea pótolta az elmaradt élményt.


Anna azt mondta, nem jön el velem az Anna Kareninára, mert Keira Knightley hogy jön ahhoz, hogy ezt a szerepet eljátssza. Hol van ő attól, hogy megértse ennek a sorsnak minden apró mozzanatát, egy ilyen nagy formátumú karakter belső rezdüléseit. Hogy tudná ő egyetlen nézésbe, egyetlen testtartásba sűríteni minden nő közös tapasztalatát, hatalmas fájdalmát. Én viszont híve vagyok Knightley-nak, mert látom, mennyit szenvedett azért, hogy kiküzdje magát a helyes arcú kislány szerepköréből. Persze az idő is a kezére játszott: eltűnt a hamvassága, és csontos angol arca lett, így most már csak tök szemből, vagy profilból lehet fényképezni, és legjobb, ha meg sem moccan közben. Nevetni aztán végképp ne próbáljon, erre – figyelem – szinte minden rendező ügyel. (Vagy ő köti ki a szerződésében?)

Viszont színésznőként küzd és teper, és ez szép tőle. És tényleg egyre inkább van miből dolgoznia. De hogy végre rátérjek az Anna Kareninára, felnőtt nő lett belőle. Felnőtt. Nő. És itt kezdődik az, hogy valaki egyáltalán megpróbálja Anna Kareninát eljátszani.

A koncepció egyértelmű: Joe Wright szerint a XIX. századi Oroszország egy annyira távoli, egzotikus és formális világ a mai szemmel, hogy meg sem próbálja valósággá tenni. Azt mondja inkább: ez az egész társadalmi berendezkedés, a milliő csak színház, gyönyörködjünk a szépségében, a gazdagságában, csillogásában, de tekintsük kulisszának az örök emberi drámák mögött. Válasszuk ketté a történet örök mondanivalóját, emberi tényezőit, és a világot, amiben az eset megesett. És majdnem minden intim jelenet után ránt egyet a látószögön, és újra ott vagyunk, a színházban, ami egy kihajthatós mesekönyvre hasonlít, a régi 3D-s illusztrációkra.

Mondanom sem kell, a körítés valóban pompás. Sőt, annyira pompás, hogy el is veszik benne az ember, agyonnyomja a lényeget. Az legalábbis nem lehet jó jel, ha én a szereplők közti dráma helyett a háttérben feltűnő kínai szekrényre leszek figyelmes, és azért drukkolok, hogy egy másik plánban is felbukkanjon, hogy jobban megvizsgálhassam. Knightley ékszereire persze jut külön schnitt – gondolom, ez benne volt a Chanellel kötött szerződésben. Tessék, ilyen a termékelhelyezés egy kosztümös filmben, fogadjunk, hogy senkinek sem lesz gondja vele.

Elég hamar kiderül, hogy Tolsztoj művét felesleges számonkérni a filmen. Egyéni értelmezés, mindenhez joga van. Joe Wright így készítette a Büszkeség és balítéletet is, és nyilván úgy gondolja, épp a regény lényegét őrzi meg. Nekem meg épp a lényeget illetően marad mindig marad hiányérezetem, főleg, ami az érzelmi mélységet illeti. Talán érti a lényeget, de nem érzi. És ha egy angol klasszikust filmesít meg, ez talán még nem is olyan ordító hiányosság – bár a Büszkeség és balítélet lefojtott szenvedélyétől is izzania kéne a levegőnek -, de egy orosz történet esetében megbocsáthatatlan.

Biztos nem tesz jót az sem, hogy angolul láttam, és ezen sokáig nem tudtam felülemelkedni – miközben tudtam, hogy ez hülyeség. Miért ne tudna egy angol jó Csehov-előadást csinálni, és egy orosz jó Shakespeare-t? A klasszikusok attól klasszikusok, hogy mindenütt ugyanazt jelentik, ugyanazokat az ősi húrokat pengetik meg bennünk. Szóval nem az a baj, hogy nem elég orosz Wright Anna Kareninája, hanem az, hogy felszínes.

El van ugyan játszva, de nem érted  meg, miért van szüksége Annának erre a pusztító szerelemre, miért nem jó neki a kényelmes élet, ami a történet elején még láthatóan kielégíti. Nem érted meg, miért nem tudja őt Karenin elengedni, és miért nem tud Anna visszafordulni, amikor már mindent elvesztett – még a szerelmet is, mert azt meg ő teszi tönkre. Itt úgy tűnik, mintha az öngyilkosságba valójában az kergetné bele, hogy miután mindent elvesztett – társadalmi rangot, megbecsülést, a gyerekeit -, nem maradna ereje a szerelemhez sem. Vronszkij egy grál lovagnak tűnik, aki még azon túl is kitart mellette, hogy már számára is elviselhetetlen teherré válik.

A film óriási csinnadrattával ábrázolja ezt a pusztító szenvedélyt: tombol a zene, harsognak a színek, szárnyal a kamera. És mégsem látod. Vagy éppen ezért nem látod, amikor történik. Nem látod, mi vonzza őket egymáshoz, nem látod, miért kell mindent feladni. Minket nem ragad magával Vronszkij karizmája, mert nincs neki. És nemcsak azt nem látod, hogy mi van Anna előtt, hanem azt sem, mi van mögötte, mi elől menekül. Jude Law is csak egy jól sminkelt, ügyesen elcsúfított, zárt arcú papírmasé figura. Hol van a füléből kikukucskáló, undorító szőr? 

Egészen addig, míg Annával (az én Annámmal) nem találkoztam újra, azt hittem, ezt a filmet még egyszer meg kell néznem, hátha csak a figyelmetlenségem miatt mulasztottam el a lényeget. Egyébként volt benne egy-két eleven karakter is: az egyik Levin (Domhnall Gleeson remek bizonyíték arra, hogy nemhogy egy angol, de egy ír is lehet tökéletesen orosz, ha jó színész), a másik pedig Oblonszkij. Utóbbi azért is volt felüdülés, mert annyira távol esett attól a képtől, ami Matthew McFadyenről őrzök a Büszkeség és balítélet óta (abban ő volt Mr. Darcy). Neki is – mint Keira Knightley-nak – jót tett az öregedés, és a hamvas báj szertefoszlása, most már lehet igazi színész.

Szóval aztán Annával azon kezdtünk gondolkodni, ha nem Keira Knightley – akinek a karizmája már megvan, de az élettapasztalata még mindig kevés ehhez a szerephez, és brutális, milyen érzéketlenül viseli ezeket a hatalmas ruhákat, micsoda elefánt-léptekkel jár bennük -, akkor ki lenne ma alkalmas a szerepre. És rövid gondolkodás után rájöttünk, hogy Rachel Weisz, neki kellett volna pár évvel korábban eljátszania. És mint nem sokkal később kiderült: meg is tette. Méghozzá tökéletesen. Úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Úgy, hogy minden nőnek borsódzik tőle a háta, olyan őszintén, olyan kevés eszközzel, olyan elementáris egyszerűséggel. Csak azt a filmet úgy hívták: The Deep Blue Sea, és nem hozták be a magyar mozikba.

Majdnem ugyanaz a sztori, csak az ’50-es években játszódik (Terence Rattigan 1952-ben írta a színdarabot), és nincs benne gyerek. De itt is egy letűnt korszakban vagyunk, merev társadalmi konvenciók között, amiben általános megvetés és kirekesztés sújtja azt a nőt, aki elhagyja a férjét.

Csakhogy ebben a filmben egyetlen jelenet el tudja magyarázni, miért lehetetlen a hősnő (Hester) számára, hogy szeretetlenségben éljen. Egyetlen, hátborzongató teázás a férjével, az elismert, idős bíróval, és annak kiállhatatlan anyjával. Máris nyilvánvaló, miért nem lehet így leélni egy életet, miért menekül gyakorlatilag az első fiatal, jóképű, jókedvű férfi karjaiba, majd az is, miért alkalmatlan a férfi (Freddie-nek hívják) arra, hogy ennek a kétségbeesett nőnek méltó társa legyen.

Én ilyennek képzelem Vronszkijt is: a vágy megvolt benne Anna iránt, de nem akkora formátumú ember, hogy ezt a mély szerelmet viszonozni tudja, és ekkora terhet – amit a nő társadalmi rangvesztése jelent - elbírjon. Nem, ő nem akart mindent, úgy, mint Anna. Mivel sosem volt annyi vesztenivalója, nem is akar mindent odadobni érte. Neki egyszerűen nem kell belehalnia. A The Deep Blue Sea-ben azért lesz Hester öngyilkos, mert semerre sem vezet út számára: se előre, se vissza.

Szívszaggató, ahogy az idős bíró, akiről csak ekkor derül ki, hogy valójában nem is öregapó, hanem még férfi, próbálja visszaszerezni a feleségét. Két reménytelen szerelmes áll egymással szemben. Hester tudja, hogy nem kaphatja meg Freddie-től, amire vágyik, Sir William (a bíró) pedig nem kaphatja meg tőle. Már-már bergmani tragédia – mindenki valaki másra, vagy valami másra vágyik, nem tudnak találkozni a szándékok.

Hester ebben a történetben túléli az öngyilkosságot, így az örök boldogtalanság lesz a sorsa. Freddie nem bírja többé elviselni a szerelmét, ezért elhagyja. Hester magára marad, vákuumba kerül. 

És túl azon, hogy ebben a filmben mennyire tiszta és egyértelmű minden, lenyűgöző a stílusa is. Épp attól, hogy takarékos. Nincs semmi túlzás benne. A színészi játék, a kosztüm és a díszlet, az operatőri munka, még a smink és a hajviselet is egyetlen karmester tökéletes arányérzékéről és eleganciájáról árulkodik. Terence Davies nem tartozik a híres, nagy rendezők közé, de ez a munkája, esküszöm, mestermű!

Kereső
OK

RSS