Egy mondat

2013. január 6. 18:22

Amikor főiskolára jártam, ő volt a legmenőbb operatőr. Frissen végzett, vagy még épp a diploma előtt, már nem emlékszem. De mindenki tudta, hogy belőle akármi lehet. Én még régebben szúrtam ki. Akkoriban, amikor gyereklányból kamaszlánnyá küszködtem át magam, ő pedig a tévében műsort vezetett. Ma biztosan röhögne mindenki, ha elővennénk egyet azokból a felvételekből. Én akkor a legjobb képű fiúnak láttam. Többek között miatta kezdtem aztán tévézni. De mire eljutottam a kameráig, ő már nem volt ott, addigra felvették a főiskolára. És jópár évvel később, amikor engem is felvettek, elsuhantam a folyósón, és megláttam a tanulmányi irodában. Az iskola lelkével, Judittal csevegett. Volt-e dolgom ott, vagy sem, nem emlékszem. De odakeveredtem, és szóba elegyedtünk. Az lett a vége, hogy randira hívott.

Talán moziba mentünk, aztán vacsizni, vagy csak meginni egy pohár italt - nem lényeges részletek. Arra emlékszem csak, hogy megjelent előttünk egy virágárus lány, és addigra voltam olyan rutinos, hogy – elkerülendő a kínos helyzetet – én magam hajtottam el, meg sem várva a partnerem reakcióját. De ő akart venni egy piros rózsát. A virággal a kezemben mentünk le a Duna-partra még sétálni egyet. És azt a különös mondatot mondta, hogy „milyen furcsa az élet. Most mindketten olyan korszakban vagyunk az életünkben, amit sikeresnek mondhatunk, és számon tartanak minket valahogy“ – már ezen is csodálkoztam, mert magamat nem soroltam volna ide. „De lehet, hogy pár év múlva ebből semmi sem marad, és tök más emberek leszünk egymás szemében.“ Ezt nem fogom elfelejteni. Nem mintha olyan eredeti gondolat lett volna, amire én sosem gondoltam. Hanem épp azért, mert mindig ilyenekre gondoltam. És megdöbbentett, hogy valaki másnak is eszébe jut, éppen akkor, amikor azt hihetné, hogy vele még csak most kezdenek el történni az igazán nagy dolgok, és még mi minden vár rá.

Szép este volt, nagyon jól éreztem magam. De nem emlékszem, hogy elkezdtem volna reménykedni, hogy hú, mi minden fog velünk történni, és hú, mi kezdődött el. Elég hamar megtudtam, hogy felesége, és már gyereke is van. Mégsem éreztem úgy, hogy átvert volna. Csodálkoztam ugyan, hogy miért kellett azt a rózsát megvenni, de talán ennyi még belefér. Csak egy kis kedvesség, nem volt benne ígéret. És eddig talán még elmehet egy családos férfi is, ha tényleg nincs tovább. Végül úgyis csak az a mondat hagyott nyomot bennem, amit aztán abszolút igazolt az élet. De most is azt gondolom, hogy attól még ugyanazok az emberek vagyunk. Bár őt évek óta nem láttam. 

Kereső
OK

RSS