„Nem akarom azt hazudni, hogy középen állok“ – interjú Varró Szilviával

2013. január 6. 18:14

Az első ember volt, akit meg akartam interjúvolni erre a blogra, ő viszont előbb meg akarta alapozni a jövőjét. Tizenhat év újságírás és egy oknyomozó Pulitzer-emlékdíj után ugyanis szakmát váltott: most társadalmi ügyek kommunikációját segíti. Január végén lesz egy éves az X Kommunikációs Központ (XKK), melyet volt újságírókkal és kommunikációs szakemberekkel együtt indított.


-       Miért hagytad abba az újságírást?

-       Nem hagytam abba teljesen, írok még, csak már nem újságíróként, hanem propagandistaként tekintek magamra. Amikor tavaly ősszel meggyilkolták Bándy Katát, a pécsi pszichológus lányt, megírtam, hogy a történet nem a sokat emlegetett cigánybűnözésről, hanem a nők elleni erőszakról szól. Nagy örömmel írtam, és nagy visszhangja is lett. A cikk az első állomása volt egy sor olyan lépésnek, amelyek az előítéletes diskurzust próbálták egy másik irányba terelni. A mainstream média gyakran nem rosszindulatú, csak kapkodásból és szenzációhajhászásból nem gondol a dolgok mögé. Több bulvárújság vagy kereskedelmi televíziós műsor kapva kapott a lehetőségen, hogy az ügy kapcsán valóban releváns kérdést vethessen fel. Ehhez az XKK-nak csak fel kellett tálcán kínálnia ezt a lehetőséget. Sokat dolgoztunk azon is, hogy ez a diskurzus folytatódjon vidéki lapokban. Az újságírás számomra most egy nagyobb gépezet része.

-       Úgy érzed, így többet érsz el?

-       Újságíróként ritkán gondoltam, hogy valamin valóban változtatni tudok. Az utolsó években már azt éreztem, hogy gúzsba kötnek azok az újságírói etikai normák, amelyeket iszonyú komolyan vettem. Azért léptem ki, mert aktívabban szerettem volna hozzájárulni a magyar társadalom formálásához.

-       Milyen elvek korlátoztak túlságosan?

-       Elsősorban az objektivitásra, tárgyilagosságra törekvés. Nem állítom, hogy nekem ezt sikerült megvalósítanom, sőt, azt se mondom, hogy létezik objektivitás, de egyre intenzívebben éreztem: nem akarom azt hazudni, hogy középen állok. Az is világos volt, hogy újságírói eszközökkel sok helyre nem érek el. Vannak kérdések, amiket nem megvizsgálni szeretnék - jobbról is, meg balról is -, hanem tenni akarok, és eredményeket szeretnék. Mélységesen megrázott a romák elleni támadássorozat, és megviselt, hogy a fura és összetett titkosszolgálati háttér felkutatásánál hogyan pattantam le az interjúalanyokról.

-       És nem volt elég szerkesztőségi háttered ahhoz, hogy keresztül verekedd magad ezeken a falakon? Mit gondolsz, talál ma Magyaroraszágon egy elszánt újságíró megfelelő szakmai hátteret munkájához? Hol vannak stabil, független szerkesztőségek?

-       Én a balliberális médiának csak a szélén álltam meg a helyem. Nagyon kedveltem a Népszabadságot, ahol kétszer három évet töltöttem el, de nem tudtam sikeres lenni ott. A Magyar Narancs szabadsága, és a szerkesztőim totális bizalma kellett ahhoz, hogy kreatív legyek és nagy hőfokon dolgozzak. Minden újságírónak olyan támogató hozzáállást kívánok, ami ott vett körül engem.

-       Csak nem lehetett megélni belőle, gondolom.

-       Ez egy másik kérdés. Én kudarcként éltem meg, hogy nem tudtam ugyanazt elérni a Népszabadságban, amit a Narancsban. Sok helyes emberrel találkoztam ott, de csak a Narancsban tudtam önmagam lenni.

-       De miért a Te kudarcod, hogy nem maradtál meg a Népszabadságnál? Nem az övék inkább?

-       A rendszer van így kódolva; nem én vagyok az egyetlen újságíró, aki kiszállt, nálam nagyobb emberek se találták a helyüket. Én a helyemen voltam a Narancsban, de vágytam arra néha, hogy szélesebb közönséghez is szóljak, például hogy egy politikai televíziós háttérműsort vezessek. De ehhez hiányzik belőlem a szimpátia valamelyik politikai oldalhoz – ami egy közszolgálati politikai műsor esetében nálunk elengedhetetlen. Ráadásul megosztó és provokatív vagyok élőben, ezt Klubrádiós műsorvezetőként is megkaptam.

-       Szerettél rádiózni?

-       Igen, de inkább még korábban, a Tilosban. A Klubrádiós hallgatók egy része számára én nem voltam eléggé szocibarát. Tény, hogy a fontos társadalmi ügyekben sokáig kevés különbséget láttam a két oldal között.

-       Szóval szerinted ma csak az lehet műsorvezető politikai-közéleti műsorban, akinek kapcsolatai vannak egyik, vagy másik oldalon?

-       Közszolgálati médiumban, kiemelt műsorban, nyilván erős kormánypárti rokonszenv kell hozzá – bár ez nem volt másképp baloldali kormányok esetén sem. Nem ilyen mértékben, persze.

-       De most jussunk már a végére a Népszabadságos sztorinak! Nem kérdezhettél meg azt, akit akartál? Vagy nem közölték le a cikkedet? Vagy úgy meghúzták, hogy rá sem ismertél?

-       A ‘96-os Népszabadság, ahol kezdtem, még sokban hasonlított a rendszerváltáskori önmagára: nem létezett egy viszonyulás a pártállami időkhöz, fontos pozíciókban fontos elvtársak voltak. Rengeteg nagy tudású, művelt ember alkotott változó színvonalú, erős és pártközeli lapot. Volt is helyem benne, meg nem is. Kedvelték is, amiket írtam, meg nem is. Hagyták is, meg nem is. Nyilván sokkal több érdekre kellett tekintettel lenni ott, mint egy kisebb lapnál.

-       Miért épp a Pulitzer-emlékdíj után szálltál ki?

-       Azt kellett végiggondolnom, hová tudok innen tovább menni. Sehova. Hogy szeretnék-e ötven évesen is a Magyar Narancs üdvöskéje lenni. Ekkor pár éve már intenzíven foglalkoztam az otthonszüléssel, ami mint fontos női önrendelkezési kérdés érdekelt: néhányan próbáltuk kihozni a témát  a gettóból, és kommunikációs eszközökkel valódi változást elérni. Végül lett is egy törvény, és ezzel illegálisból elérhetővé vált a szülés ezen módja. Ez volt a minta, amire az XKK-t (az X Kommunikációs Központot) alapoztuk: lehet társadalmi ügyeket megtolni a magunk szerény eszközrendszerével is, ami persze a lobbitól kezdve az utcai gerillázáson át a klasszikus kommunikációs eszközök használatáig terjed. Sok év alatt, de haladtunk A-ból B-be. És persze visszafelé, hiszen Geréb Ágnes már több, mint két éve házi őrizetben ül és napi hatszor ellenőrzik a rendőrök.

-       De ha Magyarországon a legjobb és legelhivatottabb újságírók kiszállnak, akkor mi marad nekünk az újságírásból?

-       Mindig jön egy újabb lendület. Ez részben generációs kérdés is. Közel a negyvenhez muszáj volt föltenni a kérdést, hogy melyik az én utam.

-       Szóval szerinted nem kell temetni az újságírást.

-       Nem, dehogy. Nagyon erős újságírói garnitúra működik online is, offline is, szinte minden médiumnál van kedvencem. Inkább az a kérdés, hogyan lehet a pályán tartani őket. És ez nem igazán megy Magyarországon. A New York Timesnál simán lennék újságíró hatvan évesen is, de a Népszabadságnál ugyanez nem nagy perspektíva.

-       Mindig is politikai újságíró akartál lenni?

-       Nem, dehogy. Színész akartam lenni, és nagy tehetségem volt a színjátszáshoz is. Aztán média szakra jártam az ELTE-n, és onnan Vörös T. Károly hívott a Népszabadsághoz. Csóró voltam, kellett a pénz, ott maradtam.

-       Emlékszel, mikor jött meg a „küldetéstudatod“? Mert a tényfeltáró újságíráshoz kell valami ilyen.

-       A hajléktalanokról írtam egy anyagot a Narancsba. Akkor jöttem rá, hogy iszonyú alapos, divatosan szólva: oknyomozó újságíró vagyok.

-       Hogyan?

-       Negyven emberrel interjúztam a cikkhez, hatvan oldalról csekkoltam minden információt, de még mindig úgy éreztem, kevés. És az egész rettenetes nagy élvezetet okozott.

-       És amikor a szélsőségeseket kutattad? Sosem volt benned félelem?

-       Jobban megijedek egy orvostól, mint egy gárdistától. A’90-es években, Csurka idején szenvedélyesen róttam velük az utcákat, de az kevés izgalommal járt. Meg akartam érteni, mi mozgatja a táborukat. Akkor ez egyértelműbb volt. És később próbáltam a Jobbikhoz, a Gárdához is közel menni, megérteni, miért vonzódnak emberek hozzájuk. Pontosan, aprólékosan, műtőasztalon szétszedni a cigánygyűlöletet, és válaszokat találni rá. Nem hazug, szőnyeg alá söprős válaszokat. Valódiakat. Új nyelvet a náci és a szemellenzős píszí között. Ezt csináljuk részben az XKK-ban, romákkal együtt. Nincs könnyű dolgunk, mert a szegénységre, kiszolgáltatottságra, gettólétre vagy a bűnözésre a legkönnyebb a szélsőjobb-féle hangzatos válaszokat adni.

-       Úgy tudom, segítitek a diákok tiltkozásait is, és kommunikációs hátteret nyújtotok a Hallgatói Hálózatnak.

-       Tavaly év elején, az egyetemfoglalások idején kezdtünk el együtt dolgozni a Hahával, és részünk volt abban is, hogy az oktatással foglalkozó különféle hálózatok leüljenek egymással, és közös akciókat bonyolítsanak le. 2012 Magyarországon az oktatás éve volt, ezért társadalmi ügyek kommunikációjával foglalkozó cégként nyilvánvaló volt, hogy részt kell vállalnunk az eseményekben. Ugyanakkor az XKK szívügye a társadalmi igazságosság: ezt a szempontot szeretnénk bevinni az oktatással kapcsolatos vitákba is. Szerintünk az igazán releváns történet a közoktatás ügye, amely Hoffmann Rózsa nélkül is tragikus állapotban volt. Régóta próbáljuk valahogy megfogni ezt a kérdést, a mostani középiskolás sztrájkok ennek csak egy, bár fontos állomásai voltak.

-       Nem látlak pesszimistának, igaz, optimistának sem. Te csak pragmaikusan tudsz gondolkodni.

-       Iszonyú lelkes vagyok, és velem együtt az egész csapat az. Hatalmas szükség van a segítségünkre, annyira elakadt az összes demokratikus ügy Magyarországon. Én csak a millió feladatot látom. Lehet, hogy Svédországban unatkoznék. 

Kereső
OK

RSS