Atmen

2012. október 12. 23:26

Ha ezt most nem írom meg, óhatatlanul ködössé válik az élmény, és csak az emléke marad meg. Jó, persze annak az emléke, hogy valami különlegesnek voltam a részese, és a világban egy időre rend volt. De mielőtt már csak ennyire emlékszem, gyorsan megkísérlem rögzíteni, mitől is éreztem így. 


Néhány évente akad egy film, ami igazán mély benyomást tesz rám, és nem tudom kivel megosztani. Eldugott filmek, amiknek nincs sajtója, nem terjednek szájról szájra, csak észrevétlenül elsüllyednek a filmdömpingben. Ilyen volt pár éve az Aranykapu – hát az olyan volt, mint egy álom, éteri élmény -, vagy a Rövidlátók, amit legalább nem egyedül néztem, és együtt ragadtunk a székhez. Idén meg megtörtént velem az Atmen című osztrák film. 

Mivel csak a Szemrevaló fesztiválon adták (ez volt a zárófilm), egyáltalán nem tudom, láthatja-e még magyar közönség. Régen, az ínséges idők előtt még nagy valószínűséggel eljutott volna a forgalmazásig. Sok fesztivált megjárt (köztük Cannes-t is), hozott is el díjakat, de amiért azt gondolom, hogy azelőtt belefért volna a kínálatba, az inkább maga a minőség. Egy első osztályú áru. (Igen, lehet, hogy épp ezért jutott el fesztiválokra, de lássuk be, nem mindig ilyen nyilvánvaló az összefüggés.) Lehetne mondani azt is, ahogy a Goethe Intézet munkatársa felvezette - egy gyöngyszem –, ha nem degradálná az ember egy ekkora közhellyel.

Az amerikaiak azt mondanák rá: „coming of age“-sztori. Szóval régi mese, a főhősből felnőtt ember válik. Romanról, a tizennyolc éves főszereplőről annyi derül ki az elején, hogy a fiatalkorúak börtönében él, már közel a szabaduláshoz, amikor lassacskán el kell kezdeni visszaszoknia a társadalomba. Ennek módja arrafelé az, hogy „kint“ vállalhat munkát. Már ha alkalmas rá. Roman persze az elején még rohadtul nem alkalmas, de arra sem, hogy a börtönlakók közösségében éljen. Mindenhol kívülálló, és ez így pont megfelel neki.

De dolgozni kötelező, így tehát jobb, ha ő maga választ. És hogy mindennel – még a döntés szabadságával is – dacoljon, egy újsághirdetés nyomán jelentkezik hullaszállítónak. Nyilván nem számít rá, hogy itt majd megtapad. Bár ezen a ponton annyi már dereng, hogy valami komoly bűnért ül – minimum gyilkosságért -, az első holttest látványa mégis földhöz vágja. Meg a másodiké is. Meg a harmadiké is. Végre találkozott valamivel, ami legyűri. És valakikkel, akik tojnak az ő lázadására. Kicsit piszkálják érte, de leginkább nem vesznek róla tudomást. Nincsenek elvárásaik sem, helyzet van. Csinálni kell, és kész.

Jó, van köztük egy fiatalabb fickó, akinek meg kell vívnia a maga alfahím küzdelmét vele, ennyi kell egy sztoriba, ez nagyon is rendjén van. Roman dolga úgyis az, hogy elhelyezze magát a térképen. Muszáj felfognia, hogy él, és ehhez párszor az arcába kell kapnia a halált. Nagyon szépen épül a történet. Lassan mindenféle érzéke működni kezd.

Lehet, hogy a való élethez képest ez egy kicsit túl lineáris, túl szabályos, de a film valóságában tökéletesen hiteles. Minden hoz valamit, mindennek van folytatása, következménye az univerzumban – Roman világában. És azért a kép korántsem rózsás. Csak épp egy kis fény tör be az ablakon, ami egyre terebélyesedik. És ez a fény maga a remény, hogy ennek a srácnak, egyszer majd lesz egy saját élete.

Sok filmben láttunk már uszodai jelenetet. A víz alatt tempózó, vagy épp merülő főhős lassan olyan filmes toposz, ami teljesen elveszítette érdekességét, és a kifejező erejét. Csak egy közhely. De nem itt. Háromszor jön vissza, háromszor sikerül jó ritmusban, új jelentéssel rávágni a "szárazföldi" eseményre. Gyönyörűen tagolja a filmet.

A hullák körül zajló jelenetek is ugyanilyen frissek. Mindegyik húsbavágó, és mindegyik újra le tud taglózni. Mekkora kontraszt van a halál és az élet között, és milyen sokféleképpen jut kifejezésre ez a groteszk ellentét! Egyszer egy nejlonzsákon keresztül; egyszer az összetéveszthetetlenül osztrák nyárspogári lakásba betörő fénysugáron át; egyszer az utcai forgatag banalitásában; egyszer egy csupasz női nemiszerv látványában. 

Csodálatosan megkomponált film ez. Azt hiszem, attól is kerültem áhitatba utána, mert a történeten túl azt ünnepeltem magamban, hogy mire képes az alkotó erő. Hogy ez a rendező, Karl Markovics – akit színészként már ismertem – micsoda tökéletes szimfóniát alkotott. Mennyi finomság, tudatosság, intelligencia, és ízlés van itt együtt. Annyi élet van a film minden egyes mozzantában – a jelenetekben felbukkanó mellékalakoktól kezdve a beszűrődő zajokig, a háttérben zajló eseményekig -, hogy az megejtő. Minden direkt van ott, és minden igaz. És hozzá olyan kifinomult zenei aláfestés, hogy még én is észrevettem. Sőt, külön is hallgatnám, akármeddig.

Itt volt, Pesten a rendező is, a maga testi valójában. Lehetett tőle kérdezni. Milyen bizarr helyzet, ha az ember nemcsak nyafog, hanem tényleg jobbat tud rendezni, mint amilyenben valaha szerepelt – beleértve azt is, ami Oscar-díjat kapott. (Markovics volt a főszereplője a Pénzhamisítóknak.) És tényleg nem egy színészt látunk a színpadon (Auszria egyik legsikeresebbjét), hanem egy alkotót, akinek a fejében rend van. Csak egyszer bújik ki belőle a díva, amikor nem hagyják békén azzal, hogy miért nem szerepelt a filmjében. Ott sikerült addig nyaggatni, míg bájolgott egy kicsit, pedig ez is micsoda arányérzékre vall. De ennél még egy „nem színész“-rendező is többet önimádott volna.

Nem gyakori, hogy az ember hazaviszi a filmet a bőre alatt. Még ritkább, hogy másnap is ott van még. Nem is tudom, bánom-e, hogy úgy érzem: csak az enyém az élmény. 

Kereső
OK

RSS