„Ha a szándék tiszta, az eredmény egy egész világ“- Interjú Csáki Lászlóval

2012. október 9. 19:05

Csáki László az az alkotó, akinek a munkái valami mély, zsigeri húrt pendítenek meg bennem. Amikor még nem tudtam, kicsoda, de a műveivel itt-ott találkoztam, mindig meg kellett kérdeznem: ezt meg ki csinálta? Aztán már felismertem. Rendezett reklámfilmeket, animációs filmeket, rövidfilmeket, dokumentumfilmet, de képzőművészként is lenyűgöz - akár az intarziáit nézem, akár  a könyvborítóit.


-       A Te munkáidon, eddigi pályádon azt látom, hogy nem kellett túl sok kompromisszumot kötnöd. Se arról nem kellett lemondanod, hogy pénzt keress, se arról, hogy valami igényeset, számodra is izgalmasat hozz létre. Hogy csináltad? Olyan kevés ilyen embert látok.

      Ez csak részben van így, de arra törekszem, hogy amit nagyon szeretnék, azt valahogy megcsinálhassam. Azért nyilván voltak helyzetek, amikbe bele kellett simulnom, és akadtak munkák, amikből csak megéltem. De mindig próbáltam abba az irányba terelni a dolgokat, hogy a kettő egy helyre kerüljön. Még egyetemre jártam, amikor megismerkedtem Gerhes Gáborral. Egy újság kapcsán találkoztunk, és nagyon jóban lettünk. Benne láttam meg egy olyan modellt, amit azóta is követendőnek tartok. Van egy alkalmazotti léte – könyveket tervez, és egy könyvkiadó művészeti vezetője -, de mellette mindig megcsinálta a saját képzőművészeti projektjeit is, amikkel folyamatosan ment a bütykölés, meg a babrálás. Lenyűgözött, hogy ez a kettő együtt, egymással párhuzamosan tud működni. És ha az egyikben jól kiéled magad, azt át tudod rakni a másikba. Nem tudom elképzelni, hogy én magam is csak egy dolgot csináljak. Szirtes János, az egyik egyetemi tanárom például azt tanácsolta nekem, hogy álljank rá egy dologra, és csak azzal foglalkozzak, abban építsem fel magamat. Nem értette, miért kell nekem filmet is csinálni, meg intarziát is készíteni, meg festeni. Szerencsére mindezt úgy hirdette, hogy önmagára sem volt érvényes, ő is készített performance-ot, filmet, és festett. Én tényleg nem tudom elképzelni, hogy csak egy dolgot vigyek.

-      De ez szerinted nem kiváltság? A többi osztálytársad nem állt be a reklámszakmába, vagy valamilyen cégbe?

-       A mi évfolyamunkból kb. hárman vagyunk, akik még csinálunk egyedi dolgokat. A többiek valóban elhelyezkedtek valahol. Ezt szerintem az ember belső igényei határozzák meg. Van, akinek bejön az, hogy beáll egy gépezetbe, mert mondjuk nem akar annyit mesélni. Lehet, hogy az a dolog őt kielégíti. Nem állítom, hogy abban az ember nem találhatja meg magát. De nekem mindig egy csomó dolog járt a fejemben, amiket el akartam mondani, és az adott keretek között nem tudtam megtenni. Viszont ha volt már egy saját dolgom, aminek az útját kitapostam, még akkor is, ha az pár évvel ezelőtt volt, egyszer csak előjött egy megbízás kapcsán, mert épp amiatt találtak meg. Más kérdés, hogy milyen nehéz abba az állapotba visszakerülni, és feléleszteni a dolgot. De azért ez is egy nehéz helyzet, mert az emberben van egy folyamatos hiszti, nehezen viseli el, ha egy alkalmazott helyzetben korlátozzák a szabadságát. Ezt tudni kell magamban elválasztani. Az alkalmazotti létben adott a feladat, abból kell kihozni a legtöbbet, az egyéb munkáimmal pedig a lelkemet táplálom.



-       De azért szégyellned sosem kellett, amit megbízásra készítettél, nem?

-       Hát, azért van olyan, amit nem teszek ki a honlapomra. De igazán akkor érezném magam rosszul, ha nem csinálnék mellette semmit, ami egyébként én vagyok. Még amikor épp egy olyan reklámfilmet forgatok, amiről tényleg tudom, hogy szar lesz, akkor is megpróbálom menteni, ami menthető, és tenni bele valamit, amiért nekem jó csinálni, és legalább minimálisan kifejezi az értékrendemet. De azért vannak helyzetek, amikor még ez sem tartható – szerencsére nem sok. Ha már az elején látszik, hogy ilyen lesz, akkor nem csinálom. Azt hiszem, van akkora szerencsém, hogy ilyen munka nagyon ritkán talál meg. És általában jól tudom magam érezni akkor is, ha nem sikerül megcsinálnom mindent, amit szerettem volna. Nagyon kevés elég ahhoz, hogy már lássam benne a kihívást. A reklámfilmben mindig van egy tól-ig határ, ameddig az ember szabadsága tart. Azon belül próbálok belerakni valamit a filmekbe, ami nekem fontos és egyediséget ad az egészhez. Lehet egy snitt, vagy egy technika, amit ott próbálok ki először – és akkor már tök jó, mert valamennyire sikerül a magad arcára formálni. Vagy legalább megtalálni benne az élményt. Persze az egész egy nagy színjáték, amit jól kell előadni. De összességében nekem a reklámfilm legalább akkora kihívás volt, mint az intarzia. Tök jó egy olyan területre tévedni, ahol találsz magadnak felfedeznivalót.

-       A honlapodon szereplő reklámokban az látszik, hogy neked sikerül egy másfajta ízlést becsempészni a reklámblokkba, mint ami ott megszokott. És ez már valami!

-       Tízből kettő reklám esetében kap az ember teret arra, hogy valamit alkosson is. Így persze az a véleményem, hogy sokkal szabadabb is lehetne a reklám. Legalább annyira, amennyire szabad más országokban. Vagyis lehetne alkotó-központúbb, szemben azzal, amennyire nálunk megrendelő-központú. Mondjuk azok a filmek, amiket nagyon szeretek, azok esetében nyilván több teret kaptam a szabad alkotásra. A Baba-reklámokat például iszonyatosan élveztük csinálni, de a megrendelő azonnal szerette volna letesztelni, hogy működik-e. És aminek a stílusa ennyire eltér az átlagostól, azzal a teszteken mindig gond van, nem igazolja vissza az ötletet. Hosszútávon viszont én úgy érzékeltem – nyilván a saját közegemben, ami nem mérvadó -, hogy hagyott nyomot az emberekben, ha nem is teljesen értették. A kutatások persze nem vizsgálnak hosszútávú hatást. De szerintem a reklámipar most nagy változás előtt áll. A tévé gyakorlatilag halott, itt az idő, hogy elinduljunk egy értékteremtőbb irányba. Ha a reklámnak ezentúl az internet lesz a fő felülete, akkor nem kell többet parázni a film hosszán, a szlogenen, stb. Elindulhat a dolog abba az irányba, hogy minőségi, kreatív tartalmat kell előállítani, ami sok embert érdekelhet. Olyan tartalmat, amiben burkoltan megjelenik a reklám, de nem ez az egyetlen célja.

-       Ez nyilván neked kedvezne.    

-       Persze, mert nem kellene folyton azon agyalni, hogy pár másodpercben hogyan legyen ott minden. Lehetne mesélni.

-       Érdekes, hogy bár a reklámjaid különféle stílusban készültek, mégis az összes munkádat jellemzi valami közös ízlés. Szóval szerintem nem volt igaza a tanárodnak, még akkor is vannak karakterjegyeid, ha mindig mást csinálsz. Szerinted az ízlés túlmutathat az esztétikán? Lehet benne valami több – világnézet, szemléletmód, vagy akár filozófia?

-       Persze.

-       Ez hülye kérdés? Csak azért gondolkodtam rajta, mert annyi minden szól arról körülöttünk, hogy legyen mindened stílusos – a ruháid, a lakásod,a  kocsid – és ezeken a körökben annyiszor érzem, hogy önmagáért való az egész, nincs mögötte semmi. Mitől nem lesz l’art pour l’art?

-       Attól, hogy a tiéd. És attól, ha nem az lebeg a szemed előtt, hogy valami esztétikus dolgot hozz létre, hanem hogy valamit kifejezz belülről. Aztán majd magától összeáll egy egységes világgá. És mentesítenie kell magát az embernek attól, hogy folyamatosan előképekkel terhelje magát. Ha a szándék tiszta, akkor az eredmény is egy egész világ lehet.

-       De ott van például Wes Anderson, akinek a világa sokáig tiszta volt, és az esztétikájában volt világkép, de az ötödik filmjére nem maradt más, csak egy váz, addigra csak a stílus maradt, üresen.

-       Mondhatnánk Tarr Bélát, vagy Aki Kaurismakit is. De szerintem ez azért van, mert akik intenzíven dolgoznak, azokban van egy lendület, ami folyamatosan hajtja őket. Engem is nagyon zavar, ha épp nem készül valami új dolog. Az ember folyamatosan hajtja magát, hogy csinálja, hogy álljon neki – akkor is, amikor pusztán a kreálás vágya hajtja. Ilyenkor jönnek létre olyan alkotások, amiket később nevezhetnénk a művészi folyamat melléktermékeinek. Ezek azért születnek, hogy az alkotó a két fontos munkája közti időszakot áthidalja valahogy. És ha az embernek épp nincs valami új a fejében, akkor visszanyúl azokhoz az eszközökhöz, amik korábban már működtek, csak épp közben kicsúszik alóla a lényeg, amiért eredetileg létrejöttek. Egyébként ez a kiüresedés általában egy változást indukál, és a következő munka megint valami eredeti lesz. És nem olyan rossz arány, ha csak minden második munka sikerül jól. Még az sem, ha csak minden harmadik.

-       Mint Woody Allennél?

-       Igen, szerintem neki folyamatosan dolgoznia kell, hogy kiadja magából az energiáit. És hülyeség a filmjeit egymáshoz hasonlítani, meg persze bárki máséhoz is. Nagyon vicces, hogy hosszú évek óta hasonló zenével, és ugyanazzal a betűtípussal kezdődik minden filmje. Döbbenetesen egyszerűen áll hozzá az egészhez.

-       Felismerhető karakterjegyei vannak – ahogy a tanárod javasolja.

-       Az biztos. De szerintem azért alakult így, mert a megvalósítás őt igazából nem érdekli. Legfeljebb annyira, hogy lássa egyben a történetet. De legjobban megírni szeretni, és igazán csak addig érdekli. Kihordani, összerakni, megírni. És ott látszik, mennyire nem izgatja a forgatás, hogy filmnyelvi szempontból elég takarékosan dolgozik, nem használja túl kreatívan a kamerát. Az egyik barátom mesélte, hogy múltkor a tévében odakapcsolt egy csatornára, és hosszú ideig találgatta, melyik sorozatot nézi, mire kiderült, hogy egy Woody Allen-film volt. A plánozást tekintve ugyanis nem sokban különbözik egy sorozattól.

-       A Te munkáidat elnézve Téged meg addig érdekel a dolog, amíg csinálod. Hogy utána eljut-e a közönséghez, be tud-e futni, abba már nem fektetsz sok energiát.

-       Igen, addig jó, amíg el nem készül, és lehet vele foglalkozni. De hülyeség lenne kijelenteni, hogy az nem érdekel, hogy aki nézi, az megérti-e. Fontos nekem, hogy átjöjjön a sztori. Azt viszont el kell ismernem, hogy nehézkesen jutnak el a közönséghez. Ez sok dolgon múlik – rajtam is, persze. De azon is, hogy az adott film producere mit gondol arról, hogyan lehet eljuttatni a filmet ide, vagy oda. Akikkel eddig dolgoztam, nem igazán erőltették meg magukat abban, hogy a film eljusson fesztiválokra. De most volt egy nagyon pozitív élményem, aminek kapcsán rájöttem, hogy a filmjeim talán nem is annyira moziba valók, mint képzőművészeti térbe. A Ludwig Múzeum például megvette az Egerszalók című dokumentumfilmünket (Pálfi Szabolccsal közös munkánkat), ami így bekerült a gyűjteményükbe. Ez azt jelenti, hogy nyár közepétől október végéig látható ott. Ezt az időtartamot egy mozi nem tudja megadni, és így a film könnyebben megtalálja a közönségét. Meg ott van a weboldalam is, ami ugyan csak január óta létezik, de oda fel lehetne pakolni mindent. Mindezt talán csak azért érzékeled így, mert eddig csak rövidfilmet és dokumentumfilmet készítettem. Ha lenne egy nagyjátékfilmem, akkor az nyilván jobban, könnyebben tudna áramolni, mert eljutna a mozikba.

-       Csak lesz egyszer.

-       Szerintem lesz, de ha mégsem, az sem lenne baj. A rövidfilmmel viszont egyszerű a történet, nem is kéne róla mit beszélni: fel kell rakni az internetre, és kész. Oda kell eleve csinálni. Most már a fesztiválszereplésnek sem akadálya, ha az ember előbb feltölti a netre.  De hogy ne kerüljem meg az eredeti kérdést: azért nem csak a producerek voltak lusták, én sem foglalkoztam ezzel túlságosan. Ha valami megvolt, már arra készültem inkább, hogy csináljam a következőt. Tényleg kicsit utána kéne járni annak is, hogy mi lesz a sorsa. Sokan vannak, akik jóval kevesebb munkából sokkal többet profitálnak, és évekig eléldegélnek belőle valahogy. Én ebben halál béna vagyok.

-       Sőt, vannak, akik kifejezetten a fesztiválízlésnek megfelelő filmeket készítenek.

-       A fesztiválok azért rám is vannak hatással. Amikor például egy kréta-animációs filmemmel részt vettem az oberhauseni rövidfilm-fesztiválon, az akkora élmény volt, hogy sokat változtatott a szemléletemen. Iszonyú jó filmeket láttam ott, és teljesen ledöbbentem azon, amit a dokumentumfilmezésről tanultam. Addig azt hittem, a dokumentumfilm egy tévés műfaj. Ott derült ki számomra, hogy mennyire filmes műfaj. Hogy ugyanazzal az eszköztárral tud mesélni, mint egy játékfilm. Miután hazajöttem, újra kellett értékelnem, amit addig tudtam a dokumentumfilmről. Más kérdés, hogy aki sokat jár ilyen fesztiválokra, az tényleg megérez egy trendet, egy irányt, és dönthet úgy, hogy ő ebbe beáll. Más, aki ezeket az élményeket beépíti abba, amit egyébként csinál, de megy tovább a saját útján, és más az, aki tökéletesen leveszi, milyen ízléssel, milyen témához kell nyúlni. Én sosem fogok tudni aggyal dolgozni. Nem tudok úgy témát választani, hogy arra gondoljak közben, ez most tutira működni fog. Nem tudok emiatt roma-témát választani, vagy a társadalom szélére szorult fiatalokról mesélni, akik a film végére valami durva dologba sodródnak. Nincs is bennem arra érzékenység, hogy tudjam, az európai filmes közegben mivel tudok dobbantani. Engem a filmezésben az ösztön hajt, ezért a filmjeim megmaradnak a periférián, és nem jutnak a fősodorba.

-       Nem hiszem egyébként, hogy bármelyik sikeres filmrendezőnk azt gondolná – vagy bevallaná -, hogy azért foglalkoztatta egy téma, mert érezte, hogy erre harapni fognak külföldön. Inkább a  producerek érzik ezt.

-       Lehet. De azért is mondtam el mindezt, mert közben én is érzem, hogy tök jó volna egyszer már betalálni. Megcsináltam például a Bádogvárost, járt öt fesztiválon, és azt érzékeltem, hogy nem tud érvényesülni, mert túl bonyolult, túl rétegzett. Itt kell élni ahhoz, hogy az ember megértse. És ugyanilyen az Egerszalók című filmem is. Azt láttam Szarajevóban, hogy ennél sokkal egyszerűbb dolgot kell csinálni. Nem kell mindent beletenni. És közben meg az is foglalkoztat, hogy olyan dologról kellene forgatni, ami itt és most fontos. Például egy családról, amelyiknek bedőlt a lakáshitele, és az utcára került. Mert ezt valakinek meg kéne mutatni.

-       Akkor miért nem csinálod meg?

-       Mert én ehhez túlságosan líraian gondolkozom, nem tudok nyers filmet csinálni. De szerintem erre lenne szükség: hogy a magyar film reflektív legyen, ahelyett, hogy mindenki építgeti a maga univerzumát.

-      Most tök más dolog jutott eszembe. Ha olyasvalakivel találkozom, akivel nagyjából egyidősek vagynk, mindig eszembe jut, hogy vajon milyen lehetett ő általános iskolában, milyen képet őriznék róla, ha egy osztályba járunk. Te melyik gyerek voltál? Aki valamelyik szélső padban ült, órán csak rajzolgatott, a szünetben meg matchbox-pályát épített?

-       Egy általános iskolai osztályban tényleg le vannak osztva a szerepek, és én voltam az, aki már akkor is kézügyességével tűnt ki. Alapjában véve csendes, rossz tanuló voltam, mert tök más dolgok érdekeltek. De azért nem voltam egy elveszett gyerek, a humoromat például nagyon szerették. Eleinte talán nem nagyon, de a végére már sikerült kamatoztatnom a jó kézügyességemet is. Pár hete eszembe jutott, milyen szép élmény volt, amikor a suli közelében, egy építkezésen repülőgépet építettünk egy meszesgödörből. Egy délutánt töltöttünk azzal, hogy az építkezésen talált tárgyakat összehordtuk, és megépítettük belőle a műszerfalat. És az volt benne a csodálatos, hogy mind a négyen, akik benne voltunk, ugyanazt láttuk a lelki szemeink előtt. És egyikünk sem akart hazamenni, amikor ránk esteledett. Nagyon rossz volt ott, azon a ponton abbahagyni. Másnap pedig alig vártuk, hogy visszamenjünk ugyanoda. De amikor odaértünk, mindannyian csak egy halom lomot láttunk ott, ahol tegnap még a repülőgépet vizionáltunk. Tök jó, hogy a gyerekek még képesek arra, hogy semmiben sem azt lássák, ami.  Egyébként a magyar általános iskolai oktatás egy tragédia. Azt gondolom, ott csak azoknak szabadna tanítania, akik a legmagasabb iskolázottsággal rendelkeznek, és alapos kritériumok szerint vannak kiválogatva. Az én tanáraim nagyon egyszerűek voltak, fel sem merült bennük, hogy feltérképezzék, kiben mi mocorog.

-       A Fluxus a Te általános iskolai élményeiden alapul?

-       Igen, az az a világ. És ezt a világot megidézni nagyon jó kis csuklógyakorlat volt. Minden megerőltetés nélkül ömlött belőlem az élmény. És azokból is, akikkel együtt csináltam: az operatőrből, Horváth Árpiból, és a látványtervező Maráczy Manuelából. Egy generációba tartozunk, közös volt az élmény. Azt gondolom, hogy ez a film a legjobb dolog, amit valaha csináltam. Van más is, amiről úgy gondolom, hogy jól sikerült, volt, ami nagyon rosszul sült el, de a Fluxus szerintem tökre ott van.

-       Minden munkád nagyon különböző, de úgy látom, a krétarajz animáció beakadt nálad, abból már többet is gyártottál.

-       Igen, de abban is lépkedek előre, az új például már technikailag sokkal fejlettebb lesz. Azért szeretem ezt a műfajt, mert nagyon kevés eszközzel nagyon sok mindent lehet ábrázolni, bármit el lehet vele mesélni. Imádom, hogy adott a tábla, a kréta, és te – és ezzel a három dologgal kell kezdeni valamit. Most épp azt tervezem, hogy az irodalmi alapanyagokat magam mögött hagyom  - mert arra azért volt szükség, mert nem tudok írni, és kellett a történet -, és inkább a valóságból szeretnék ellesni történeteket, párbeszédeket. Ez a Bádogvárossal már elkezdődött, és most a dokumentarizmust szeretném párosítani az animációval. Olyan történeteket tervezek feldolgozni, amiket nem megírok, hanem megtalálok. A valóságban hallott sztorikat fogom megírni. Már alig várom, hogy ennek nekilássak, csak előbb még be kell fejeznem azt, amin már négy éve dolgozom. Úgy érzem, azt már baromira el kéne engednem, hogy felhasználhassam mindazt, amit megtapasztaltam benne – de már az új megközelítésben. Az biztos, hogy a kréta az, amibe beleszerettem.      

Kereső
OK

RSS