Csak a szerelem számít

2012. szeptember 23. 22:56

Susanne Bier az egyik legismertebb dán rendező ma, de semmiképp sem az egyik kedvencem. Mostanáig inkább elismeréssel adóztam neki, mert bár nem pont az ízlésem szerint való, amit csinál, de kivonni magam a hatása alól azért nem tudom. Ez értelmes mondat volt? 


Susanne Bier nekem egy kicsit mindig túl tudatos, számító rendező és forgatókönyvíró volt, aki annyira ésszel csinál filmet, hogy még akkor is jéghideg marad, amikor a legemberibb húrokat pengeti. Már az a kegyetlenség is, ahogyan a kegdurvább sorsdrámákat választja témául, bennem mindig azt a sejtést idézte elő, hogy csak tutira hajlandó menni. Nem ügyködik az élet apró eseményeivel, rejtett szépségeivel, csak durr bele, marcangoljuk a szereplők husát. Egy igazi ragadozó, harap, tép és fal. Nem, szeretni sosem tudtam ezt.

A dánoknak épp a kulturáltsága nyűgöz le általában, de ez a nő nem kulturált, ő egy tank. Átmegy mindenen és mindenkin, és nem érdekli, hogy amit csinál, az közhelyes-e, giccses-e, túl direkt-e. (Szerintem az, az, az.) Nem egy kételkedő fajta. Ez persze mind csak impresszió, de minél inkább töröm a fejem rajta, annál inkább látom, hogy minden filmjére jellemző, a Hogy szeretsz?-től kezdve az Egy jobb világig. Amikor megkapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscart az Egy jobb világért, azt gondoltam, Hollywood végre talált egy igazi szövetségest, aki képes Dániába importálni Hollywoodot. A külcsín talán dán, de a belbecs, az hamisítatlan hollywoodi giccs. És működik.

Vagy inkább működött, egészen eddig. De amit a Csak a szerelem számít-ban csinált, az nálam már minden határon túlment. Az már olyan tömény Hollywood, és abból is a leggyengébb fajta, hogy arra már nem találok mentséget. Ó, elképzelem, hogy Susanne Bier ezúttal azt mondja régi harcostársának, Anders Thomas Jensennek (akivel együtt írja a forgatókönyveit): „Hagyjuk most a sok drámát! Írjunk egy szép szerelmi mesét. Egy szép, egyszerű történetet.“ És ilyenek jutnak az eszükbe: a két főhősünk legyen a) egy mellrákból gyógyuló, válófélben lévő nő, akit a férje csúnyán átvert, amíg beteg volt, b.) egy középkorú, mufurc üzletember, aki a felesége halála óta a munkába temetkezett.  Találkozzanak úgy, hogy véletlenül összehozza őket egy autóbaleset, és derüljün ki ott, hogy felnőtt gyerekeik épp egymással készülnek frigyre lépni Olaszországban. Repüljön az egész pereputty Toscanába, ahol robbanjon néhány rég lefojtott családi konfliktus, a szerelmesekről derüljön ki, hogy még nincsenek kész az életre, a két beteg emberről (a lelki sérültről, meg a daganatos betegről) viszont az, hogy ők már készen állnak a boldogságra. Huh. És nincs egyetlen pillanat sem, ami megálljt parancsolna a kliséknek.

Nincs egyetlen pillanat sem, amit ne látnánk előre, egyetlen mondat sem, amit ne tudnánk együtt búgni a szereplőkkel. Minden megy régi recept szerint, nulla invencióval.

Egyetlen dolog van, amiért végig tudtam nézni: Pierce Brosnan. És nem azért, mert „Brosnan végre bizonyítja, hogy valódi színész.“ Ugyan már, hányszor bizonyította. Ott van először is Bond. Nem mintha bajom lenne Daniel Craig proli-macsó verziójával, de az igazi nekem Brosnan volt. Aztán ott volt a Thomas Crown-ügy, a Szellemíró (egy Polanski-film), az Emlékezz rám! (bár az abban játszott karaktere nagyon hasonlít a mostanihoz), és még a Mamma Mia! is, azzal a kegyetlenül hamis énekléssel. Billy Wilder tudta, hogy szépfiút, sármőrt játszani is teljesítmény, és elismerte Cary Grant színészi nagyságát. Én most csupán ugyanezért is elismerném Pierce Brosnant – mert elképesztően férfias és vonzó a vásznon -, de tud többet is. Tud kegyetlen, önző, jéghideg lenni, és tud önironikusan bohóckodni.

És ebben a filmben is jó őt nézni. Jó látni, hogy növekvő pocakját is méltósággal viseli, és egy percre sem inog meg az önmagába vetett hite. Nem tudom, mikor kezd majd úgy igazán öregedni – arra gondolok, amikor a nemiség kezd eltűnni valakiből, és a férfiból tata lesz -, de még nyoma sincsen. Najó, a csókjelenetnél már inkább nem néztem oda.   

Kereső
OK

RSS