„A vége mindig meglepetés“ – interjú Zsakó Bálinttal

2012. július 14. 22:44

Sarah Polley új filmjében egy magyar származású képzőművész, Zsakó Bálint műveire bukkantam. És ez nem is annyira meglepő, ha kicsit utánanéz az ember, hiszen Balint Zsako befutott képzőművész Amerikában, akinek a New Yorker és a The New York Times is közölte a műveit. De miután utolértem, és kifaggattam, kiderült, hogy ez az, amit utoljára szeret magáról elmesélni. 


-       Hogy kerültél Sarah Polley filmjébe, a Take This Waltz-ba?

-       Ismertem őt, mivel sokáig éltem Torontóban, és vannak közös ismerőseink. Jártam a házában, ő is járt a kiállításomon, szóval évek óta ismerte a munkáimat. Aztán amikor elkezdett ezen a filmen dolgozni, megkeresett, és mondta, hogy szeretné a munkáimat kölcsönkérni a főszereplő fiú karakteréhez. Elküldte a forgatókönyvet, és nagyon tetszett, úgyhogy igent mondtam. Főleg létező munkáimat vette kölcsön, csak egy képet kellett kifejezetten a filmhez készíteni.

-       Ez Michelle Williams portréja volt. Hogyan készült?

-       Valamennyi szabadságot kaptam ahhoz, hogy kitaláljam, milyen legyen, de az irányt meghatározta az, ami a forgatókönyvben szerepelt. Szóval tudtam, hogy milyen érzéseket kell kiváltania a képnek. Készítettem egy gyors rajzot, és az alapján megbeszéltük, ki mire gondolt, hogyan legyen egy emberből kettő a képen. Én elmondtam a rendezőnek, hogy úgy képzelem, hogy az egyik arca vidám, virágokkal van körülvéve, tele van élettel, a másik meg sötét, és halott. Ezután készítettem el a kész képet.

-       Fénykép alapján készítetted?

-       Igen. Igazából más szempont nem volt, mint hogy eleget tegyen a forgatókönyvnek, és hogy hasonlítson a többi munkámra. Nem szoktam portrékat készíteni, de egyszer érdekes volt kipróbálni.

-       Igen, azt észrevettem, hogy a képeiden nem az arc a központi elem.

-       Inkább azt szeretem, ha az emberi forma a lehető legjobban le van egyszerűsítve a munkáimban, hogy ne egy bizonyos emberről szóljanak. Engem elsősorban az érdekel, hogy az emberek milyen sokféleképpen viselkednek egymással, szóval inkább a viszonyaik.

-       És a forgatás végeztével kié lett a Michelle Williams-portré?

-       Nem tudom, szerintem Sarah Polley-nál van.

-       Ahogy kutatgattam utánad a neten, ráébredtem, hogy tökre befutott képzőművész vagy.

-       Elég gyakran van kiállításom, főleg Kanadában, de New Yorkban is. Magyarországon még nem volt önálló kiállításom, sajnos.

-       Miért, ez is számít Neked?

-       Persze. Ott más a művészeti élet, és sajnos az én generációmmal nincs is  kapcsolatom. Csak a szüleim nemzedékének a művészeit ismerem, a fiatalok közül csak egy-kettőt.

-       Miért ment el a családod Magyarországról?

-       Apám nem bírta tovább, és nem lehetett tudni, hogy meddig tart még a rendszer. ’87-ben vágtunk neki, de még az sem volt biztos, hogy sikerül disszidálni.

-       Hogy történt?

-       Először Nyugat-Németországba mentünk, és onnan próbáltunk tovább menni különböző országokba: Ausztráliába, az Egyesült Államokba, de végül csak Kanadában sikerült letelepedési engedélyt kapni. Nem az volt, hogy a szüleim kiválasztották, hol fogunk élni, hanem ahová megkaptuk az engedélyt, oda mentünk. De én igazából nem tudok erről sokat, mert alig 8 éves voltam akkor. Amikor elindultunk, a második osztályt fejeztem be, és meg sem mondták a szüleim, hogy örökre megyünk. Úgy tudtam, csak egy nyaralás lesz.

-       Azt is egy interjúban olvastam, hogy eredetileg nem akartál képzőművész lenni.

-       Igen, mert a gimnázium alatt még nem tudtam eldönteni, hogy mi akarok lenni. Jól ment a matematika, meg a rajzolás, ezért arra gondoltam, hogy a formatervezés nekem való foglalkozás lenne, ahhoz mindkettőt használhatnám. Aztán az egyetemet mégis fotó szakon kezdtem, és csak lassan jutottam el addig, hogy felismerjem: leginkább a képzőművészet érdekel.

-       De hát a szüleid képzőművészek! Nem látták rögtön, hogy ügyesen rajzolsz, és van valami egyéni is a képeidben?

-       Azt mindig tudtam, hogy jól megy nekem, és azt is, hogy szeretem csinálni. De tudtam, hogy nehéz élet lenne, ha ezt választanám.

-       Hogy jutottál el mégis addig, hogy aztán saját kiállításod legyen?

-       Ezek a dolgok szép lassan épülnek fel. Először csoportos kiállításon vesz részt az ember, aztán kisebb galériába kerül önálló kiállítással, és ha az jól sikerül, akkor szép lassan nagyobb galériába.

-       Voltak már különböző korszakaid?

-       Ha megnézel egy 2002-ből származó képemet, és egymás mellé teszed egy olyannal, amit tavaly fejeztem be, akkor látod, mekkora a különbség. De ha az egymás utáni évek terméséd hasonlítod össze, akkor csak kis különbségeket látsz. Lassan megy végbe a változás. A technika pedig nem változik: akvarell és tus. A karakterek változtak csak az idővel. Az elején egyszerűbbek voltak, most részletesebbek, és komplikáltabbak.

-       Érdekes, ez a folyamat épp fordítva szokott végbemenni: a bonyolultból a letisztult irányába.

-       Nálam azért is alakulhatott így, mert most nagyobb papírra dolgozom, és ha nagyobb a felület, több karakter kell rá, több viszonyt lehet megjeleníteni rajta.

-       Miért nem festesz soha olajképet?

-       Az egy teljesen más műfaj, mindent elölről kéne kezdenem hozzá.

-       A festők között nincs olyan elvárás, hogy olajjal fessenek, mert az az igazi? Eladni biztos azt lehet a legjobban, sokkal drágább, mint az akvarell.

-       Tudom, miről beszélsz, ez tényleg így alakult a művészeti világban. De én a vászon felületét nem szeretem. Papírra szeretek dolgozni.

-       Így viszont nagyon gyors és termékeny vagy. Minden nap készítesz új képet?

-       Minden nap nem, de minden nap dolgozom. Ugyanolyan munkanapjaim vannak, mint másnak.

-       Mit szólsz ahhoz, ha elemzik a műveidet? Olvastam pár recenziót az interneten, és úgy csodálkozom ezeken. Mintha meg lehetne mondani pontosan, hogy mi mit jelent rajta. A Te képeidet nézve végképp úgy éreztem, hogy ezeket nem kell megfejteni. Legalábbis nem elméletekkel.

-       A munkáimban nincs olyan, hogy „ez a kép csak erről szól“. Mindenki a saját életével reflektálhat rá.

-       De azért a számodra van egyértlemű jelentésük? Amikor elkészülsz egy képpel, és ránézel, tudod, hogy mi miért van rajta? Vagy az egész tudattalanul jön belőled, és még téged is meg tud lepni?

-       Én is rá szoktam csodálkozni, épp ez tetszik az egészben. Ha tudnám előre, hogy mi lesz a végeredmény, nem lenne olyan izgalmas. Az egész alkotásban az az érdekes, hogy találok egy problémát, vagy felvetek egy kérdést, és keresgélem a megoldást rá. Általában úgy kezdem, hogy régi fotókat, vagy festményeket nézegetek, és ha megtetszik rajtuk egy figura, vagy akár több alak, vagy az, ahogyan beszélgetnek, álldogálnak, üldögélnek, akkor lemásolom. Utána kitalálok egy történetet köré. A vége pedig mindig meglepetés, olyasmi érzés, hogy „hát, ezek szerint ez lett belőle".

-       Te tudod, miért kerül a képeidre olyan gyakran testnedv? Pisi, vér, vagy könny…

-       Nem tudom.

-       Akkor csak azért, mert jól néz ki?

-       Ezért is, meg mert univerzális. Ezek elemi dolgok. És segítenek a formákban, a kompozícióban. De hogy miért szerepelnek olyan sokszor, azt nem tudom. Engem is érdekelne, hogy egy pszichiáter mit mondana róla. Én azt tudom, hogy szeretem a kontrasztot. Ha a téma elviszi a képet egy irányba, akkor a színekkel elviszem egy másikba. Erre használom a vért, vagy a szexualitást is. Mondjuk távolról úgy néz ki a kép, mintha vidám és felhőtlen volna – a színek miatt. Aztán közelebb lépsz hozzá, és meglátod a valódi történetét.

-       Ezért is gondoltam, hogy úgy megvenném egy képed, hogy kiakasszam otthon. Évekig tudnám nézegetni, és gondolkozni rajta.

-       És megkérdezhetnéd a vendégeket is, hogy szerintük mi van rajta.

-       Van állandó galériád, ahol rendszeresen kiállítják az új műveidet?

-       Igen, van egy torontói és egy New York-i is.

-       És odafigyelsz arra, hogy a galériák mennyire menedzselnek jól? Érdekel ez egyáltalán?

-       Persze, odafigyelek rá. Ők dolgoznak rajta, de én sem hagyhatom figyelmen kívül.

-       Volt olyan kiállítás, amit meghatározónak tartasz a pályádon?

-       Az első önálló kiállítási lehetőséget úgy kaptam, hogy egy gyűjtő látta a munkáimat egy csoportkiállításon, és megvette az egyik képemet. De nem tudta magával vinni, ezért megkért, hogy vigyem be egy másik galériába. Valamennyire ismertem azt a helyet, és ők is látták már a képeimet. Bevittem ezt a munkámat, és kiderült, hogy aznap épp lemondott valaki náluk egy kiállítást. Volt rá egy hónapjuk, hogy gyorsan szervezzenek egy másikat. Én meg pont ott voltam, így felkértek. Ilyen véletlen csak egyszer történt velem.

-       Ez indította be a karriered?

-       Nem mondanám, ez csak egy szerencsés eset volt. Persze ha nem sikerül jól, talán itt lett volna vége. Inkább az a tapasztalatom, hogy minden lassan épül fel, és soha nem lehet tudni, hogy ha találkozol valakivel, abból mi sül ki később. Így történt a filmmel is. Sarah Polley már 4-5 éve ismerte a munkáimat, és most adódott lehetőség egy közös munkára. Soha nem lehet tudni, mikor bukkan fel a múltból valaki.

Kereső
OK

RSS