Maiwenn le Besco

2012. június 26. 15:30

  Ilyet még sosem csináltam: úgy rajongok valakiért, hogy alig láttam valamit tőle. De ennyi is elég volt, és mit tegyek, ha egyszer nem tudok franciául, hogy feltérképezzem az egész életművét. Szerintem így is bőven van mit megosszak Veletek.


Ez egy furcsa élmény. Egyik nap – abban az időben, amikor még előfordult velem, hogy tévét nézek – megakadtam a Cinematrixon egy kb. tíz évvel ezelőtti, B kategóriás filmen. És végig is néztem, a butácska történet ellenére, mert mégis csak volt benne egy kis lélek. Egyrészt a pasi miatt, akiből ugyan hiányzott a karizma, de kedves melankólia borította az arcát, másrészt Maiwenn miatt. Akiről nem tudtam semmit, csak felfedeztem, hogy jól tudja hozni a felszínes sztárocskát (akit a filmben játszik), de amikor át kell váltani érzékeny emberi lénnyé, egészen megrendítő. Nem néztem meg a nevét, és egészen mostanáig azt hittem, hogy ez a film valószínűleg nem is létezik, álmodtam az egészet.

Amikor két évvel ezelőtt cikket írtam Luc Besson magánéletéről, és felfejtettem az egész múltját, újra rátaláltam Maiwennre. Tudtam, hogy ő az, de akkor hiába kerestem a filmet, amiben láttam, nem találtam. Elég volt az élettörténete is ahhoz, hogy újra mély nyomot hagyjon bennem.

Maiwenn gyerekszínész volt, de nem önszántából. Az anyja, Catherine Belkhodja– egy sikertelen színésznő, aki hozzáment egy nyelvészhez, és szült neki három gyereket – kiszemelte Maiwennt, a legidősebb lányát arra, hogy színészt faragjon belőle. Nem izgatta különösebben, hogy ő is akarja-e. Maiwenn bejött a filmeseknek, és hamar befutott, játszott Isabelle Adjanival, Daniel Auteuil-jel, Johnny Hallyday-jel.  Végigjátszotta a gyerekkorát, ami ezáltal gyakorlatilag elmaradt. A kamaszkora pedig amiatt maradt el, hogy közben az anyja elvált, újabb gyereket szült, majd megint elvált, és még egy gyereket szült. És mindig Maiwennt használta babysitternek. Ha nem dolgozott, akkor otthon gondozta a kistesóit. Aztán 15 évesen – de egyes források szerint már 12 éves korában – megismerkedett Luc Bessonnal, összejöttek, és végre dobbanthatott. Összeköltözött vele, és 16 évesen szült neki egy gyereket. Ennyi volt a gyerek- és serdülőkor.

 

Besson állítólag róla írta a Leon, a profi hősnőjét, Mathildát, akit aztán Natalie Portman játszott, mert mire Besson el tudta kezdeni a filmet, Maiwenn már idős volt a szerephez. Egy apró pillanatra így is bekerült a filmbe, méghozzá valódi becenevén, mint Quin-Quin, és ő készítette a werkfilmet. Aztán Besson annyira sikeres lett, hogy átköltöztek Amerikába, és Maiwennből Beverly Hills-i háziasszony lett. Otthon nevelgette kislányukat, Shanát az aranyketrecben, Besson pedig Az ötödik elemet rakta össze, és a Chateau Marmont-ba járt bulizni, ahol Milla Jovovichba botlott.

Amikor Maiwenn elvált szülőként, alig több, mint húsz évesen visszatért Franciországba, először is rendbe kellett tennie magában, ki ő, és mit akar. Tanult festészetet, divattervezést, és fotózást, majd végigcsinált egy pszichoanalízist. Azt állítja, ez mentette meg. És ez inspirálta arra, hogy 2001-ben írjon egy monodrámát az életéből, és arról, hogyan telt a gyerekkora. Ezzel egy párizsi kulthelyen, a Café de la Gare-ban lépett fel másfél éven keresztül, és olyan híres lett vele, hogy a filmesek újra felfedezték.

2003-ban már Cecile de France-szal együtt játszott főszerepet a Magasfeszültségben, és forgatott Fejtő Ferenc unokájával, Raphael Fejtővel, aki az Osmose című filmben rendezte. De Maiwenn igazából már nem színésznő akart lenni, hanem rendező.

 

2004-ben készüt el az első munkája, egy rövidfilm, amiben arról mesél, milyen volt, amikor az anyja erőszakosan színésznőt faragott belőle. Az I‘m an actrice pikantériája, hogy gyerekkori alteregóját a lánya, Shana játssza. Gondolom, nála nem kellett erőszakot alkalmazni. Egyébként sajnos nem láttam.

Két évvel később készült el a Pardonnez-moi, ami Maiwenn családjáról szól, ebben saját magát alakítja. És utána egy évvel a Színésznők bálja, amiben híres francia színésznők vallanak magukról, de sajnos nem láttam, és bár van magyar címe, ami azt jelenti, hogy valaki megvette a jogait, de dvd-n nem adták ki. Úgyhogy szerintem csak az egyik tévécsatornán lehetett elcsípni, ahogy nekem sikerült egyszer a Le Courage D‘Aimer-vel, amiről az elején írtam.

És végre elérkeztünk a második Maiwenn-filmhez, amit láttam (ha a Leon, a profit, és Az ötödik elemet nem számítom, de ezeket nem számítom), ez pedig a Polisse, ami még megy a magyar mozikban – ha ritkán látható is. Csak ajánlani tudom, én sírtam és nevettem rajta. Szép volt, okos volt, könnyed volt, kegyetlen volt, nyakon vágott. Nem fogom boncolgatni, mert ha látok egy filmet, ami örömet okoz, akkor nincs kedvem elemezgetni, és keresgélni a hibáit. Nálam csak egyetlen jelenetnél lógott ki a lóláb, de túltettem magam rajta. És nem mondom el, hol, mert nem tudom, ki látta, és aki még nem látta, az jobb, ha nem tud róla semmit.

 

Maiwennről kiderült, hogy egy igazi rendező. Mert ez a film már nemcsak a régi sebek nyalogatása, a családi szennyes kiteregetése, vagy a színésznői lét feletti nyafogás. Ez a film egy párizsi rendőrőrs ifjúságvédelmi csoportjának a munkáját dolgozza fel. És hogy a lehető leghitelesebb legyen, Maiwenn elvégzett egy gyakornoki programot a rendőrségnél, csak ezután írta meg a forgatókönyvet. A történetben felhasznált esetek – amik általában a pedofíliát érintik – mind valós alapokon nyugszanak. Vagy látta őket feldolgozni, vagy olvasott róluk az aktákban. Aztán el is játszotta a filmben, hogy kívülállóként bekerül a rendőrök közé, de azt állítja, a szerep és a valós élményei között nagy különbség van. Ő mindenre kíváncsi volt, mindenbe belekérdezett, és legkevésbé az akciók érdekelték, sokkal inkább az üresjáratok, az ebédszünetek, amikben megismerhette a rendőrök személyiségét. A filmben egy gátlásos fotóst játszik, aki meg sem mer szólalni a rendőrök jelenlétében, fotózni viszont épp az akciókat szereti.

Maiwenn a Polisse-szal elnyerte Cannes-ban a Zsűri nagydíját. És bombajól nézett ki a vörös szőnyegen. Lenyűgöz a külseje: egyszerre ronda és gyönyörű. Egyszerre félénk és vad. Egyszerre durva és finom. Intellektuális és felszínes. Introvertált és exhibicionista. Legszívesebben száz fotót töltenék fel róla.

 

Azt mondta a San Francisco Chronicle-nak: „Egy gramm intellektuális sincs a filmjeimben. Olyan filmeket készítek, amiket nézni szeretek, és közben nem gondolok arra, hogy különbözzenek a többi filmtől. Amikor azt hallom, hogy stílusom van, mindig csodálkozom: ‚Tényleg?!‘. Elég korán abbahagytam a sulit. Egy nap, amikor még jártam, ellógtam egy óráról, és elhatároztam, hogy beülök a moziba a közeli bevásárló központban. Csak aprópénzem volt, de pont kijött belőle egy mozijegy ára. Ott persze művészfilmet nem játszottak, csak szórakoztató filmeket. Amikor kiraktam az aprót a pénztáros elé, és kértem egy jegyet, a srác rám nézett, és azt mondta: ‚Mostantól bármikor jössz, nem kell fizetned.‘ Úgy szeretném megtalálni ezt a fiút, mert megváltoztatta az életem! Onnantól olyan gyakran mentem, amilyen sokszor csak tudtam. A szórakoztató filmeken keresztül fedeztem fel a mozit magamnak.“ 

Maiwenn most már révbe ért, nemcsak szakmailag. A férje egy lapkiadó tulajdonosa, Jean-Yves le Fur, egy igazi playboy.  Azelőtt Stephanie monacói hercegnő, és Karen Mulder pasija volt, de most is gyakran mutatkozik modellekkel, akiket meghív a Saint Tropez-i yachtjára. Nehéz elképzelni Maiwennt ebben az aranyéletben, pedig egy kisfia is született le Furtől.

De az is igaz, hogy Franciaországban ő is igazi híresség, tele vannak vele a magazinok. Szintén a San Francisco Chronicle-nek mesélte, hogy egyszer megkérdezte Jean Dujardint, hogy csinálja, hogy sosem megy az agyára a hírnév. Ő néha a háta közepére kívánja. Mindegy, mit mondott Dujardin, valószínűleg annyira extrém exhibicionista, hogy neki sosem elég a rajongásból. Maiwenn láthatóan introvertált alkat. Egyébként ez az egy dolog zavart benne: már sehol nem használja a vezetéknevét. Ő csak Maiwenn. Mekkora arc kell ehhez? De megkaptam rá a választ: azért hagyta el a „le Bescó“-t, mert még mindig nem békélt meg a családjával. Ugyan az apja és a nagyapja is szerepel a Polisse-ban (az ő családjaként), de a hányattatott gyerekkornak vannak soha be nem gyógyuló sebei.  

Kereső
OK

RSS