Nathalie második élete

2012. május 5. 11:10

Nathalie első élete egy hamis és közhelyes bájolgás, kár volt fél órát pazarolni rá. A második viszont - amiről a film szólni akar - már tartogat néhány őszinte pillanatot, és egy figyelemreméltó színészi alakítást is. Nem Audrey Tautou-ra gondolok, bár kétségtelenül rá is kihat, hogy megjelenik egy hiteles személyiség mellette. 


Általában a film első tíz percében kiderül, hogy mire számíthatunk, van-e valami a rendező fejében. De nem mindig – itt a bizonyíték. Ez a film például annyira közhelyesen kezdődik, és olyan sokáig ragaszkodik a könnyed francia szerelmesfilm kliséihez, az affektáló, önmaga kínos paródiájává torzult Audrey Tautou-val, hogy már szinte feladom, amikor váratlanul új film kezdődik. Az első rész ugyanis Nathalie első élete volt, tehát csak a felvezetés, és utólag van is valami értelme annak, hogy így ábrázolták. Csak nagyon rizikós volt, mert ha mondjuk tévében menne (és előbb-utóbb ott is fog), én például nem várnám meg a második részt.

Arról van szó, hogy ez a Nathalie a legtipikusabb bájos párizsi lányka, aki annak idején, amíg fiatal és önfeledt volt, és műsorfüzetet árult színházban, belezúgott a legtipikusabb kócos párizsi srácba, és nagy megelégedéssel élték menőnek hitt életüket. Mi persze látjuk, hogy egyikükben sincs semmi érdekes. Inkább azon tűnődünk, hogy a Nathalie-t alakító Audrey Tautou lassan nem tagadhatja le anorexiáját, és kénytelen lesz szembenézni azzal, hogy sztárstátusza kezd megsemmisítő hatással lenni színészi kvalitásaira.  Úgy látszik, rendes filmet egyenrangú partnerekkel már nem talál magának, viszont többé nem bánja, hogy édes kislányt játszik, mert most, hogy már öregszik, inkább hízelgő számára. Csakhogy már nem áll jól neki. Úristen de messze van attól, aki az Amelie-t játszotta.

Aztán a kócos, kancsal srác – aki addigra a férje – elindul futni, és végre történik valami olyan is, mint az életben. A srác az előszobában még a vádlijával dicsekszik, miközben Nathalie inkább olvasni szeretne – na, ez pont olyan, mint nálunk, amikor G. a lábizmaival szeretne egy kis elismerést kicsikarni belőlem. Csakhogy ennek a srácnak itt ez volt az utolsó pillanata. A futásból már nem tér haza, mert jött egy busz…

A gyászt nem részletezzük, Nathalie közli a főnökével, hogy mostantól eltökélt szándéka, hogy workaholic legyen, a munka fogja őt életben tartani. Karriert is épít, bár nem különösebben érdekli. Mielőtt én unom el hamarabb – utálok sztorit mesélni – gyorsan ugorjunk oda, hogy a munkahelyén megjelenik Marcus (Márküsz), aki ormótlan, stílustalan, és esetlen. Informatikus. És Nathalie holdkóros arccal odalép hozzá, és lesmárolja. Márküsz meg onnantól nem engedi el, mert ilyen azért ritkán történik vele. Nathalie ugyan magyarázkodik másnap, hogy fogalma sincs, mi történt, de biztos, hogy ennyi volt, Márküsznél már kinyíltak a zsilipek, ő onnantól olyan őszinte és igaz, ahogy csak szerelmesek tudnak lenni. (Kedves idevágó emlékem Topher Grace néhány pillanata az In Good Company című filmben.)

Hamarosan Nathalie-ból is előcsalogatódik az ember, az őszinteségre őszinteséggel felel, és ez őt magát is kellemesen meglepi. Az egészben az a remek, hogy Márküsz teljesen átveszi az irányítást a film felett, anélkül, hogy egy domináns macsó volna. Az a fajta komikus, akit nem kapsz rajta poénkodáson. Semmi olcsó hatáskeltés, nem koldul a szeretetünkért, nem csinál magából hülyét. Vérkomoly ember. Na, leírom végre a nevét: Francois Damiens.

És amint Audrey Tautou szembetalálja magát egy színésszel, hirtelen ő is színésszé válik, és kiderül, hogy bazsajgás nélkül is tud játszani. Mint ahogy egyszer már kiderült a Drágaságom című filmben, ahol Gad Elmaleh tehetsége követelt tőle komolyságot.

De nemcsak annyi történik, hogy már van kit nézni a vásznon, hanem hirtelen gondolkodni is van min. Jó, nem az élet értelmén, de mondjuk az előítéleteken. Mi van, ha visszavonhatatlanul vonzódsz valakihez, akit a környezetedben senki nem vesz emberszámba? Veled van a baj? Vagy velük? Tényleg nem ugyanaz az ember áll előttetek? Bizonygasd, hogy nem vagy hülye, csak te a felszín mögé látsz, vagy gyanakodj, hogy mégis csak lehet valami abban, amit ők érzékelnek? Szigeteld el magad azzal, hogy juszt is kitartasz a weirdo mellett, vagy fogják fel ők, hogy felszínesen ítéltek?

Szerencsére a film egy percig sem esik abba a hibába, hogy Márküsznak esélyt adna a szépfiúvá válásra – ez teljességgel lehetetlen. Nem, itt tényleg arról van szó, hogy egy menő csaj belezúg egy lúzerbe, mert mellette érzi magát önmagának. Senki más mellett nem tud önfeledt és laza lenni. Neki a lúzer kell, aki persze kettesben korántsem lúzer, hanem egy érzékeny, intelligens ember. Hát, ennyi, nem mondom, hogy megváltottuk a világot, de a végére egész szép élménnyel mehetünk haza. A szerelem kibonatkozását és kifürkészhetetlenségét ábrázolni sem olyan könnyű, mint sokan hiszik. Az otromba bugyutaságból végül egy finom kis film lett.

Eszembe juttatta, hogy egyszer én is elmentem randizni egy jelentéktelen, gyanús, hogy ápolatlan informatikus-féleséggel. Gondoltam, ha volt olyan bátor, hogy elhívott, érdemes adni neki egy esélyt. Akkor tudtam meg, milyen hosszúra nyúlhat fél óra az ember életéből. Már nem is emlékszem, milyen ürüggyel léptem le, és menekültem haza fejvesztve. Lidérces kaland volt. De Nathalie-nak bejött, én elhittem neki.      

Kereső
OK

RSS