"Mindig is külföldre nyúlkáltak a csápjaim" - interjú Pető Katával, II. rész

2012. március 10. 17:52

Ott hagytuk abba, hogy a Színművészeti Főiskolát elvégezni nem sétagalopp, és utána még össze is kell raknia magát valahogy az embernek. Pető Katának - aki ma már főként Grazban játszik - sikerült. Meg tudta fogalmazni, mit akar, és el is indult abba az irányba. 


 

- A főiskola után Kaposvárra szerződtél. Ott sem érezted jól magad?

- Dehogynem, nagyon is. Nagyon jót tett nekem. Komoly szerepeket kaptam, és az akkori igazgató, Babarczy László gondoskodóan bánt velem. Kaposvár volt az igazi iskolám, ahol azt éreztem, hogy mindenki segít: rendezők, színészek; és biztonságban próbálgathatom a szárnyaimat. Ideális volt az a két és fél év.

- Akkor miért jöttél el?

- Több oka is volt. Az egyik, hogy terhes lettem, és érzelmi okokból nem akartam ott nevelni a kisfiamat. Itthon szerettem volna lenni vele, Budapesten. A másik, hogy elkezdtem úgy érezni, hogy hasonló típusú szerepeket kapok, és ettől megijedtem. Ma már nem így kezelném a dolgot, megpróbálnék rajta változtatni, de akkor hiába jeleztem, valahogy úgy éreztem, hogy ez nem fog megváltozni. És volt egy szentimentális oka is a döntésemnek: nagyon megszerettem a Babarczyt, és az első közös munkánk után megfogadtam, hogy ha ő elmegy, én is továbblépek. Csak hát nem gondoltam, hogy ilyen hamar.

- Básti Juli egyszer egy nagyon hasonló történet mesélt el egy interjúban. Ő is azért hagyta ott végül Kaposvárt, mert nem akarta ott nevelni a gyerekét a színészházban, de iszonyúan megviselte az is, hogy a hét nagy részében külön élt tőle, mert a gyereket Pesten hagyta az anyukájánál.

- Az nagyon komoly döntés, hogy az ember hol akarja nevelni a gyerekét. Kaposvár pont egy olyan város, ami nagyon is alkalmas lenne rá. De úgy éreztem, hogy ha letelepedem ott, ha veszek egy házat vagy egy lakást, akkor olyan gyökereket eresztek, hogy később már sokkal nehezebben tudnék továbblépni. Mindig is külföldre nyúlkáltak a csápjaim, és ez akkor még jobban erősödött bennem. Azt éreztem, hogy ez  is nehezebben valósítható meg onnan.

- És amikor otthagytad Kaposvárt, mire számítottál vagy mit terveztél?

- Abban nagyjából biztos voltam, hogy játszani akarok. Ebben viszonylag ritkán inogtam meg. Ennek ellenére jelentkeztem antropológia szakra, hogy amíg otthon vagyok a kisfiammal, addig tanuljak - legalábbis így képzeltem. Fel is vettek, de végül nem kezdtem el, teljesen kiteljesedtem az anyaságban. Egy évig otthon maradtam. Amikor azon kezdtem gondolkodni, hogy hova szerződnék a legszívesebben Pesten, Viktor (Bodó) "lecsapott" rám.

- Az nem jelentett neked dilemmát, hogy ezzel elhagyod a hagyományos kőszínházat?

- Nem mondanám, hogy dilemma volt, ha maga a kérdés fel is merült bennem. De egyrészt vágytam  külföldre, és hogy kijutottam, ezt Viktornak köszönhetem, másrészt nem tud olyan színházat csinálni, ami egy kisszobába szorulna. 20 négyzetméteren is nagyszabású estéket varázsol. Vonzódik a monumentális elemekhez az élet minden területén.

- De megvan még az a varázslat magában a színészetben, vagy a színházban, amit akkor láttál benne, amikor még csak álmodoztál róla? Mert én úgy érzem, hogy sokat kopott az utóbbi években. Szerintem egy mai fiatalnak ez már rég nem olyan vonzó pálya, amilyen régen volt. Mert mi a legjobb, ami ma történhet egy magyar színésszel?

- Az álmodozásomtól mostanáig sok idő telt el, ez alatt sokminden megváltozott, ez már egy másik kor, és szerintem nem érdemes számonkérni azt, ami volt. A dolgok helyiértéke változik, ez így volt régen is most is, de nem csak rossz irányba. Vannak jó változások is, ha csak arra gondolok például, hogy külföldön játszhatok. Szerintem ez nagyszerű dolog, olyan teljesítmény, amire nagyon büszke vagyok.

- Én inkább arra utaltam, hogy még egy Katonás színésznőnek sem olyan irigylésre méltó az élete, mert a színházon kívül nincs nagyon munka, abból meg alig lehet megélni. És más értelemben sem olyan megbecsült ez a szakma.

- Anyagilag  talán nem irigylésreméltó, de nem tudom, ki milyen financiális helyzetben van. Az tény, hogy sokan panaszkodnak, és én is napról napra élek, nem tudom mi lesz két év múlva. De az is biztos, hogy most is vannak, akiknek jobban megy, és akiknek kevésbé. Szerencsére azért vannak színészek, akik most is sokat játszanak, keresettek, színházban, sorozatokban játszanak. És nagyon remélem, hogy jól is élnek. Bizakodó vagyok. Szeretném hinni, hogy a filmgyártásunk is valahogy majd helyreáll.

- Ott volt például egy film, a Premier, amiben főszerepet játszottál, a kritika agyondicsérte, de a mozikba egyáltalán nem jutott el.

- Az már több éve volt, és semmi köze a mai helyzethez. Nagyrészt rajtunk múlott, félbehagytuk a munkát. A film baráti alapon készült, mindenki ingyen vállalta, a végén például a szüleim (a Compline Stúdió) készítettek el az angol és a német feliratot, de nem kerestünk meg vele senkit, nem küldözgettük fesztiválokra, nem kopogtattunk forgalmazóknál. Döme, a rendező (Dömötör Tamás) folyton azt mondogatta, hogy ha majd készít egy másik nagyjátékfilmet, amivel befut, akkor majd ezt is hozzácsapja. Egyébként még így is sokan látták, sokan ismerik, sőt Dogma Diplomát is kaptunk rá Lars von Trier aláírásásval. De idén volt egy-két nagyon kellemes filmes élményem másokkal. Forgattam például Dyga Zsomborral a Couch Story című filmben. Azt nagyon élveztem.

- Angolul készült, mint az eggyel korábbi filmje?

- Én franciául nyomtam. Egy párizsi gruppie-t játszottam, aki Jim Morrison körül lebzselt abban az időben, amikor Morrison az utolsó koncertjét adta Párizsban. 

- Dolgoztál egy brit tévéfilmben, a Songbirdben is.

- Igen, abban is franciául. Érdekes élmény volt angolokkal forgatni franciául, ráadásul egy olyan szerepet, amit talán magyarul nem is vállaltam volna el. De az, hogy külföldiekkel dolgoztam egy harmadik nyelven, segített eltávolítani magamat a figurától, és önfeledtebben játszani. Így sokkal könnyebb félretenni saját magamat, amit felszabadító hatással van rám.

- A legtöbb színész azt mondja, csak magyarul tud játszani, mert csak ennek a nyelvnek érzi minden rezdülését és árnyalatát, és csak ezen a nyelven tud tökéletesen megnyilvánulni.

- Én a grazi Liliom esetében inkább azt éreztem, hogy magyarul nem tudnám így eljátszani Julit. Pedig tisztelem, becsülöm és szerelmes vagyok az anyanyelvembe. Mégis azt vettem észre, hogy ha idegen nyelven beszélek, és idegen közegben vagyok, akkor valamennyire a személyiségem is megváltozik. Az ember minden nyelven kicsit más hangon beszél, és kicsit másképp viselkedik. Franciául például magasabb hangon, németül mélyebben beszélek. Minden nyelv egy új karaktert ad a személyiségemnek, amivel  jól lehet kísérletezni. Juli szerepéhez kimondottan jól jött az a személyiség, amit a német nyelv hozott ki belőlem. Magyarul talán túl súlyos, vagy érzelgős lettem volna, németül viszont tudtam bizonyos távolságot tartani a szereptől. Ettől sokkal szikárabb lett a figura. A graziak is mondták, kicsit irigylik tőlem, hogy nálam a „Nein“, az pontosan azt jelenti, hogy „Nem“. Nem "talán nem", vagy "egy kicsit nem", vagy "nem annyira", hanem csak egyszerűen "Nem". Nincs mögöttes tartalom, mert valóban nem gondolok mögé semmi többet, mint ami. Az anyanyelvemen mindennek iszonyatos súlya lesz nálam. Előfordult már, hogy úgy éreztem, valósággal leterhelem a a szerepemet, és a közönséget a személyiségemmel. Az idegen nyelv számomra épp a játékosságot hozza vissza a színjátszásba. 

Kereső
OK

RSS