Gwyneth és a kihívások

2012. február 29. 17:21

A minap elcsíptem egy filmet az HBO-on, amiből volt alkalmam megállapítani, hol tart Gwyneth Paltrow a színésszé válásban. Régi perverzióm, hogy figyelemmel kísérem a próbálkozásait. És ha ez a küzdelem még tartogat is további kínos pillanatokat, az Oscaron aratott győzedelmes megjelenése mindenképp érdemessé teszi arra, hogy szenteljünk neki pár percet.  


Tegyük világosság mindjárt az elején: nem kell minden sztárnak jó színésznek lenni. De majdnem mindegyiknek ez a célja. Ha már az ember filmeket forgat, szerepeket játszik, és körül van véve igazi színészekkel – hiszen a filmben mindenki más karakter -, akkor azért kénytelen alkalmazkodni az általános értékrendhez. De a sztár alapvetően egy olyan személyiség, akire az emberek akkor is kíváncsiak, ha sokszor látják ugyanolyannak. Elsősorban arra született, hogy tömegeket vonzzon a moziba, és rávegye őket arra, hogy divatosan öltözködjenek, váltogassák a frizuráikat, sokat vásároljanak, de közben gondoljanak az emberiség égető problémáira, örökbe fogadjanak, és/vagy ikreket szüljenek.

Humphrey Bogart, Cary Grant, Grace Kelly és Ava Gardner például sztárok voltak, nem színészek. Egy arcuk volt, de az nagyon erőteljes, sosem vált unalmassá. Katherine Hepburn, Bette Davis, Spencer Tracy és Paul Newman viszont színészek voltak, akikből mégis sztárt lehetett csinálni. Ma a legtöbb sztár színésznek szereti érezni magát, szinte egyik sem elégszik meg azzal, hogy egyetlen karakterrel jó sok pénzt keressen magának és a producereknek. Minden interjúban arról panaszkodnak, mennyire vágynak a színészi kihívásokra, és hogyan egyensúlyoznak hollywoodi státuszuk és művészi igényeik között. Gwyneth Paltrow is egy közülük.

Először egyébként csak egy helyes lány volt, addig még nem is volt vele semmi baj. A Hetedik női főszerepében (ami alapvetően egy erős mellékszerep volt) kimondottan kellemes jelenség. Volt benne valami európai egyszerűség, letisztultság, melankólia. Persze már korábban is forgatott egy-két filmet, de akkoriban még csak a papa kedvenceként. Az a fajta lány volt, akire az USA-ban azonnal rásütik: JAP (Jewish-American Princess). Mert bár a papa, Bruce Paltrow nem volt élvonalbeli rendező, azért elég jó kapcsolatokkal rendelkezett. Minden bizonnyal egy elbűvölően kedves, intelligens, kifinomult személyiség volt, a New York-i értelmiség közkedvelt figurája, akit Steven Spielberg például annyira kedvelt, hogy még a lányát is keresztlányává fogadta. Így került Gwyneth a Hook egyik apró szerepébe, rögtön a gimi után.

Vagy például a Cruel Doubt című tévéfilmbe, bár ide inkább a mama kedvenceként, mert a ő, vagyis Blythe Danner alakította a főszerepet (a magyar nézők leginkább az Apádra ütök-ből ismerhetik, amiben Robert De Niro feleségét játszotta. Persze számtalan más filmben is szerepelt, de férjéhez hasonlóan sosem lett belőle sztár). Érdekes lenne újra megnézni ebből a korszakból a Bűvölet című filmet is (Nicole Kidmannel a főszerepben), mert ebben is feltűnik Gwyneth egy apró szerepben.

Gwyneth a Bűvöletben

Vagyis Gwyneth kiváltságos környezetbe született, nemcsak azért, mert a szülei mindenkit ismertek a szakmában, hanem mert egyikük sem volt annyira híres és sikeres, hogy ezzel megnyomorítsa és tönkretegye utódai életét. Gwyneth és öccse, Jake gondos szeretetben, harmóniában, jólétben és kultúrában nevelkedett, a világ szellemi elitjének közvetlen közelségében.

És mint említettem, a Hetedikben – és valamennyire a Jefferson Párizsban című filmben is, ami  ugyanebben az évben készült - ez a kifinomultság még előnyére szolgált, kiemelte őt a sok törekvő és törtető sztár-jelölt közül. Nem volt benne semmi közönséges, ami ma is ritkaság.

Valószínűleg ez az oka annak, hogy ezután egy időre csupa angol lányt játszattak vele (amerikainak túl jó volt), meg persze az, hogy felfedezték azt a képességét is, hogy tökéletesen tudja utánozni a brit kiejtést. Viszont már volt annyira ismert (nem is annyira a Hetedik-nek, mint inkább Brad Pitt-tel szövődött szerelmének köszönhetően), hogy az amerikaiak kíváncsiak legyenek rá, így közvetve ezekre a brit történetekre is. Az első egy klasszikus volt: Jane Austen Emmá-ja, aztán egy modern mese, A nő kétszer, majd Dickens Szép remények című regényének adaptácója - bár ez csak gyökereiben brit, mert a filmet amerikai környezetbe helyezték. Végül Gwynethből a legangolabb amerikai sztár lett, aki hamar felért a csúcsra: Harvey Weinstein tálcán hozta a következő brit történetet: a Szerelmes Shakespeare főszerepét. És rögtön egy Oscart is hozzá – bárcsak valaki elgáncsolta volna.     

Gwyneth azóta elismerte, hogy ez az Oscar talán tényleg túl korán jött (26 évesen, de nem is annyira a kora, mint inkább a kevés tapasztalat és a szerény érdemek miatt). Végül is csak olyan nagyágyúktól happolta el, mint Clate Blanchett, Emily Watson vagy Meryl Streep. Kicsit ő is elszégyellte magát. És akkor még nem ejtettünk szót az alakításról. De abba most nem is fognék bele, hiszen még hátra van egy egész életmű, elég egy apróságra felhívni a figyelmet: hogyan csókolja meg a Gwyneth a hőn szeretett férfit, Joseph Fiennest a hosszú és viszontagságos epekedés után. Szorosan összehúzott szemöldökéből ítélve Ralph öccse nem használt mentolos cukorkát a felvétel előtt, így viszont kevéssé meggyőző a szenvedély, sajnos.

Azt is hozzá kell tenni persze, hogy az egész film messze túl lett értékelve, köszönhetően a producer gátlástalan nyomulásának. És miután besöpörte az Oscarokat, Weinstein személyes kabalájaként tekintett Paltrow-ra, és úgy döntött, még nagyobb sztárt farag belőle. A média hamar bekapta a horgot, hiszen az alakja megfelelt a kor szépségideáljának (magas, vékony, és teljesen idomtalan), alkatát és nagypolgári felsőbbrendűségét pedig Grace Kellyjéhez hasonlítgatták. Annyiban valóban  jogos a hasonlat, hogy egyikük sem az szenvedélyességével, kifejezőerejével, vagy bujaságávaltűnt ki, de míg Grace Kelly hűvös tekintete, rezzenéstelen vonásai és szabályos arcberendezése valóban királynői (hókirálynői) tartást kölcsönzött neki, Paltrow inkább bizonytalannak és bágyatagnak tűnt.

Azért még ennek a nagypolgári imidzsnek a jegyében forgatta le A tehetséges Mr. Ripley-t (amiben egy bronzbarnára sült, elkényeztetett gazdag lányt játszik), de színészileg nem sok pillanatot tartogatott neki. Cate Blanchett viszont itt vágott vissza neki az elorozott Oscarért: ezerszer karakteresebb és maradandóbb abban a néhány jelenetben, ami neki jutott.

Utána Gwyneth jó kislányként elvállalt egy kisebb szerepet a papa következő felejthető filmjében (Tuti duók), majd bebizonyította, hogy a szőke haja nélkül még annyi karaktere sem marad, mint addig – ez volt barnán aSzívörvény,Ben Affleckkel. Fölösleges lenne felsorolni jelentéktelen alakításait,  ráadásul csupa olyan filmben, amik önmagukban sem vállaltak nagyot. Vagyis – ahogy az Oscar-díjak után ez lenni szokott – egyre rosszabb helyzetbe hozta magát. Gyenge rendezőkkel dolgozott középszerű filmekben, és hamarosan egy kallódó tucatsztárrá vált. Közben szenvedett ettől, és megpróbált kitörni belőle – előbb Harvey Weinsteinnel, aztán Brad Pittel szakított. Édesapja súlyos beteg lett, ő meg depressziós.

A depresszió egyébként jót tett neki, végre volt valami, ami indokolttá tette ezt a kizökkenthetetlen közönyt az arcán. És végre volt egy tapasztalás, valamiféle tudás, amit a színészetben fel lehetett használni. Egyszeriben akadt hozzá egy jó rendező is: Wes Anderson, akinek furcsa, groteszk filmjében Gwyneth “valamilyennek” mutatkozhatott. A Tenenbaum, a háziátok csupa nagyágyúval készült, és mindegyik – Gene Hackmantől Ben Stillerig – új oldalát mutatta meg benne. Még Gwyneth Paltrow is. Ehhez nagyban hozzájárult a határozott rendezői irányítás, valamint az erős smink és a karakteres jelmez, ami segített megtalálni önmagát.

Gwyneth és Luke Wilson a Tenenbaum, a háziátokban

A lelki mélyrepülés ezután két másik filmet is inspirált: a Sylviát (Sylvia Plath életéről) és a Bizonyítást. Előbbi megint nem az az alkotás, ami bármilyen nyomot hagyott volna a filmtörténetben – vagy akár csak a szaksajtóban (Magyarországon nem is mutatták be moziban, csak tévében) -, a Bizonyítás viszont igazi szakmai siker volt. Az apja árnyékában és bűvöletében élő zseni lány szerepére Gwyneth egy Broadway-előadáson figyelt fel, ahol Mary-Louise Parker játszotta a figurát. Addigra Gwyneth édesapja meghalt rákban, így saját kötődését és fájdalmát látta viszont a darabban. El is tudta intézni, hogy a londoni bemutatóban ő kapja a szerepet, és olyan  hiteles lehetett, hogy majdnem elnyerte a legrangosabb brit színházi elismerést. Ezek után ő maga kezdeményezte a filmváltozatát elkészülését, amiben szintén meggyőző volt, ha elsöprőnek nem is nevezhetjük (ez a kifejezés vele kapcsolatban legfeljebb a megjelenésével kapcsolatban merülhet fel). Az ő pályáján mindenképp az egyik legfontosabb állomás – és a nagy békülés pillanata egykori mentorával, Harvey Weinsteinnel.

Közben rendeződött a magánélete is, férjhez ment, gyerekeket szült, és csak keveset dolgozott. De nem vonult vissza teljesen, ahogy a bulvársajtóban előszeretettel hangoztatják. Ezekből az évekből is fel tudok sorolni több harmatos alakítást. Először is itt a Sky kapitány és a holnap világa, ami egyszerűen egy félresikerült vállalkozás volt, csak a látványvilágra koncentrált. Aztán – valószínűleg a Tenenbaum nyomán – a Kő, papír olló (a rémes magyar cím a Running with Scissor-t próbálta átültetni), mert ebben is egy különc család kattant tagját játszotta, de az eredetiség és a mélység már hiányzott belőle.

Aztán egy cameo A hírhedt című filmben: egy '50-es évekbeli dizőz, aki egyetlen számot énekel a filmben, de abban lehetett volna egy fontos pillanata, ha sikerül megvalósítani – mondanom sem kell, csak az elmaradt lehetőséget őrzi a szalag. És végül: az erős családi kötelékeknek köszönhetően elvállalt egy nagyobb szerepet öccse első rendezői munkájában, Az álomnő-ben is. Ezt a dvd-t pusztán a tanulság kedvéért érdemes kikölcsönözni: jól illusztrálja a polgár és a művész örök és feloldhatatlan ellentétét. Mert ahogy Gwyneth, úgy Jake sem képes igazi szenvedélyre, nincs benne se erő, se mondandó, se tehetség. Valódi műkedvelő, aki eldúdolja bánatát ebben a filmben, de csak halkan, hogy senkit ne zavarjon.

Mivel Thomas Mann a Tonio Krögerben már tökéletesen megírta, miért nem lehet a polgárból művész, én nem ragoznám tovább. Csak annyival aktualizálnám, hogy a jó családból való, jóravaló emberek próbálkozásait ezentúl nevezhetjük akár Paltrow-szindrómának is, annyira jellemzi az egész családot. Gwynethet is csak a depressziója emeli ki belőle olykor.

De most újra remekül van. A Vasemberóta újra Hollywood élvonalába tartozik, mivel a film váratlanul nagy bevételt hozott. Mondanunk sem kell: színészi teljesítményt senkitől sem igényelt, még a címszereplő Robert Downey Jr-tól sem, pedig az ember azt hinné, a tehetsége miatt szerződtették a szerepre. Elég csak az előzetest látni, hogy ezt konstatáljuk, de aki olyan megszállottan vadássza őt, és követeli tőle a impulzusokat, mint én, annak természetesen látnia kell a teljes filmet, sőt, a még üresebb második részt is.

A napokban pedig elkaptam az HBO-n még egy filmben, amire régóta vártam: a Reflektorfényben. És újabb felismeréssel gazdagodtam. Ha jobb színésznő nem is lett az évek során - mert azt egy másodpercig nem felejtettem el, hogy őt nézem, és nem Kelly Canter country-énekesnőt, aki súlyos lelki válsággal küszködik (és akihez Faith Hill adta a mintát) -, de Gwyneth Paltrow-nak egyre erőteljesebb jelenség. A mi“se hús, se hal” Gwynethünk mostanra legalább valaki lett, ha ezt a gúnyát nem is tudja levetni, és kénye-kedve szerint váltogatni.

Ezt bizonyította nekem az Oscar-gálán bemutatott szereplése is. Tényleg az övé volt a legszebb ruha, és tudta is viselni. Hogy ezt nevezhetjük-e teljesítménynek, nem tudom. Nem hiszem. Gyanús, hogy azt a kategóriát tölti be – immár tökéletesen, szégyenkezés nélkül –, amit celebrity-nek hívunk, persze nem magyar színvonalon. De most már méltósággal, büszkén. Istenem, ma ez is egy karrier.

Kereső
OK

RSS