"Meg akartam változtatni mindent" - Interjú Pető Katával

2012. február 21. 17:48

Mindig csodáltam azokat, akik egy egy nyelvhez kötött szakmát is tudnak űzni külföldön. Akik nem jönnek azzal, hogy az akcentus probléma, vagy hogy ők csak magyart érzik belülről. Pető Kata színésznő, és nem csak az anyanyelvén. Épp ellenkezőleg: úgy érzi, hogy új kapukat nyitnak meg benne a nyelvek. Németül játszik a grazi Schauspielhausban, angolul énekel a Sadant zenekarban, és mostanában csak franciául forgat. De az interjú olyan hosszúra sikerült, hogy két részletben teszem ki. Ez itt az I. rész.


-      Még végzős voltál a Színművészetin, amikor utoljára találkoztunk, és már akkor arról beszélgettünk, hogy nem a szokványos itthoni, színházi pályát kellene választanod. Úgy látszik, sikerült. Belesodródtál, vagy tudatosan mentél külföldre?

-       Szerintem nem mentem el, itt vagyok.           

-       Heti három napot. A többit meg Grazban. Marozsán Erika és Gryllus Dorka is mindig erősködtek, hogy nem mentek el, és közben csak német filmekben láttuk őket. 

-       Hát, lehet. Velem az történt, hogy a grazi Schauspielhaus szerződés kínált, amit azért nem fogadtam el, mert szerettem volna a Szputnyikban maradni, tehát nemet mondtam az ajánlatra, mégis hívtak továbbra is szerepekre, vendégként. Aztán Bodó Viktor (a Szputnyik vezetője) azt mondta, hogy a kettő együtt nem lehetséges, választanom kell. Nehéz döntés volt. Eljöttem a Szputnyikból, és most megint szabadúszó vagyok.

-       Pedig épp Bodónak köszönheted, hogy eljutottál a grazi színházba. Ez hogy működik egyébként? Mindig viheti magával a magyar színészeit?

-       Igen, Viktornak köszönhetem. Grazban például először csak a kinti társulattal dolgozott, de igyekszik minden produkcióra kivinni magyar munkatársakat is, nemcsak színészeket. Mostanra már ragaszkodik ahhoz, hogy minél több emberrel dolgozhasson a saját társulatából.

-       De hogy? Mindenki ilyen szinten tud németül?

-       Megtanulnak, vagy olyan szerepet játszanak, amiben még jól is jön az akcentus. Az első kinti munkánkban például senki nem is beszélt. (Ez volt Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról.)

-       És mit szeretnek benne annyira, hogy rendszeresen hívják német és osztrák színházakba?

-       Nem lehet erre általánosságban válaszolni, mert minden színház különböző, más a közönség, és mindenhol más lehet a szempont. De tény, hogy Kölnbe, Berlinbe, Grazba, és mindenhova visszahívják, ahol egyszer már dolgozott. Imádják külföldön.

-       Nem lehet, hogy azért, mert a német nyelvű színházi kultúra sokkal progreszívabb, mint a magyar, és vadásznak arra, ami szokatlan és amin gondolkozni kell? Még az úgynevezett vidéki színházakban is.

-       Lehetséges olyan eset, ahol ezért szeretik, de például a grazi Schauspielhaus nem feltétlenül progresszív színház, inkább klasszikusnak mondanám. Itt a közönség bundában jön az előadásra, miután elfogyasztotta a kaviáros vacsoráját, érted. Nem egy alternatív, kísérleti műhely. De az biztos nagyfokú nyitottságra vall, hogy minket befogadtak, elfogadnak, és lehet, hogy ebben nagy szerepe van annak is, hogy a grazi színházat egy lengyel nő, Anna Badora vezeti. De a munkatársak, és a közönség sem lázong a magyarok ellen.

-       Téged is nyitottan fogadtak?

-       Igen, az első perctől kezdve úgy éreztem, hogy  akarnak velem dolgozni. Mindenki kedves és segítőkész volt. Számomra akkor vált élessé a helyzet, amikor Viktor a Liliomot rendezte, és én játszottam benne Julikát. Az volt az első nagy szerep.

-       És milyen volt németül játszani?

-       Jó. Sok munkám volt benne, mert sosem tanultam előtte németül. Hallás után tudtam annyit, amivel egy hétköznapi helyzetben elboldogultam. Egy opera szerephez hasonlítottam, amikor partitúrát tanul az ember. Két beszédtanárral dolgoztam, és nagyon élveztem, mert írni, olvasni nem tudtam, de  kiskoromtól fogva sokat hallottam ezt a nyelvet a családban. A nagyapám kint élt évekig, többek között Drezdában volt operaénekes, aztán a nagybátyám is kiköltözött, és az anyukám is anyalnyelvi szinten beszél németül.  

-       Sosem értettem, hogyan működik a tanulás a dialect coach-csal. OK., hogy megmutatja, hogyan kell tökéletesen kiejteni a szavakat, de aztán érzelmeket kell belevinned, és az teljesen meg tudja változtatni egy mondat dallamát.

-       Az egyik tanárom színész, akinek mindig elmondom, én hogyan szeretném eljátszani az adott szöveget, milyen indulattal.  Vele lehet kísérletezni, mint egy rendes próbán, és kialakul, begyakorlódik. Egyébként az a vicces dolog történt, hogy miután bemutattuk a darabot, egyetlen osztrák cikkben, vagy kritikában sem találtak kivetnivalót a kiejtésemben, szóba se került, csak magyar újságírók kifogásolták.

-       A grazi színház honlapján most az szerepel, hogy „stabil társulati tag vagy“.

-       Igen, bár mondom, fix szerződésem nincs, egyelőre csak produkciókra szerződöm. Ugyan azóta megint ajánlottak szerződést, de nem írhatom alá. Grazban nagyon kicsi a társulat, de nagy ambíciókkal működik a színház. Rengeteg előadás készül: egy színésznek öt-hat bemutatója van évente. Én ezt a kisfiammal együtt nem vállalhatom, mert nem tudnék elég időt tölteni vele, ráadásul haza se járhatnánk. Úgyhogy számomra most pont az az ideális, ha csak néhány produkcióban veszek részt, hiszen nekem egy szereppel sokkal több munkám van, mint egy kinti színésznek.

-       És hogyan fogadták, hogy kétszer is nemet mondtál a fix szerződésre?

-       Elképesztő módon: felkínálták, döntsem el én, hány darabban, és pontosan melyikben szeretnék részt venni a következő évadban.

-       Hű, de szerethetnek az ottani színészek. Nem fúrnak?

-       Nem tudom, ennyire szerencsére még nem tudok németül. 

-       Magyarországon is voltál már társulati tag, a Kaposvári Csiky Gergely Színházban. Mennyiben más a kinti társulati lét?

-       Többet keresnek. Magabiztosabbak, nagyobb az önbizalmuk. Úgy általában mindenkinek, és a színészeknek is. Amikor kapnak egy szerepet, nem kérdés számukra, hogy meg tudják-e csinálni. Éppen ezért nem bántja őket az sem, ha kis szerepet kapnak, mert nem arra asszociálnak egyből, hogy valami baj van velük, biztos, nem elég tehetségesek. Tudják, hogy legközelebb majd jön egy nagyobb szerep. Jól esik látni, hogy ilyen is van, még akkor is, ha ezzel nem jár feltétlenül együtt, hogy jobb színészek.

-       Itthon már a főiskola arról szól, hogy elbizonytalanítsa a hallgatókat. Abban hisznek, hogy a labilis idegállapotból jobban lehet dolgozni, hogy a kiegyensúlyozottság árt a színészi játéknak, mert ellustítja a színészt. Tudod, van ez a közhely, hogy a főiskolán összetörnek, majd magadra hagynak, hogy ha fel tudod magad építeni egyedül, akkor a pályára való vagy.

-       Ebben az a legnagyobb baj, hogy nemcsak abban bizonytalanítanak el, hogy jó színész vagyok-e, hanem az egész személyiségemben. Nem azt kérdőjelezik meg, hogy ide való vagyok-e, el tudom-e végezni a dolgom, hanem abban, hogy ki vagyok. Ha ebbe beleszalad az ember, nagyon nehéz később rendbehozni magát. Nekem sok évembe került. Láttam olyat, hogy a túlságosan önálló tanítványok képesek elbizonytalanítani egy-egy tanárt. Ezt egy olyan helyzet megteremtésével védhetik ki legjobban - vélik ők -, amiben a diák csak kicsi lehet, meg szar.

-       De amikor főiskolai végzősként találkoztam az osztályotokkal, ott volt köztetek Tóth Orsi, egy teljesen öntörvényű ember, akit békén hagytak. Nem tudták átformálni, és nem is rúgták ki.

-       Igen, Orsi is öntörvényű, csak van közöttünk egy nagy különbség. Orsi – nagyon okosan – nem foglalkozott senkivel, csak a saját dolgával, én meg folyton jobbá akartam tenni, és meg akartam változtatni mindent, és mindenkinek a tudtára akartam adni, hogy szerintem mit hogyan kéne csinálni. És ezzel mindenkinek az agyára mentem. Kicsit sokáig tartott, mire rájöttem. Azt hittem, ha támad egy gondolatom, azt el kell mondjam azonnal, hogy megbeszélhessük, és a tanáraim kifejtsék, hogy ez hogyan van, hiszen ők tapasztaltak, aztán majd egyeztetünk. Azt hittem, erről lesz szó.

-       Ehhez képest…? Lehurrogtak?

-       Inkább semmibe vettek, vagy megaláztak.

-       Mondj egy konkrét esetet!

-       Elmondom off the record.

-       Ne márMondd el szalagra!

-       De ez már rég nem fontos.

-       Szerintem meg akkor is fontos elmondani, ha már feldolgoztad. Mert lehet, hogy téged már nem érint, de akik most járnak oda, azokat igen. Meg azokat, akik oda szeretnének járni.

-       Volt egy osztálytársam, aki már nem él. Basszus. Ezt a fiút már korábban felvették, csak két évet halasztott, velünk kezdte el a főiskolát. Az első félévben élmény-jeleneteket kellett csinálnunk, és persze mindenki azonnal bizonyítani akart. Vele senki nem szeretett volna dolgozni, féltek tőle. Én bevállaltam vele egy jelenetet. Amikor megmutattuk, rettenetesen izgult, és történt egy baleset, amit lényegében ő okozott. Rámcsapta az ajtót, ami levágta az ujjam végét. Rohantunk a kórházba, visszavarrták, de rögtön az első félévem úgy telt, hogy nem járhattam bizonyos mozgásórákra, mert nem lehetett tudni, hogy el fog-e üszkösödni az ujjam, vagy szerencsém van, és visszanő. A tanáraim nem hitték el, azt feltételezték, hogy nem igaz, amit mondok, csak egy szúnyogcsípés lehet a kötés alatt, nyilván csak meg akarom úszni a mozgást. Az egyik mozgástanárom különösen bepipult rám, mert elmaradoztam az óráiról. Nem láttam értelmét, hogy bejárjak, ha úgysem tudom végezni a feladatokat. Csak gyűltek az igazolatlan óráim, és végül elmondta egy fontos színész-mesterség tanárunknak, hogy nem járok be hozzá. Az pedig a következő alkalommal azzal kezdte az órát, hogy előadást tartott – először az egész osztálynak, mintegy a levegőbe – azokról a mocskokról és szar alakokról, akik nem veszik komolyan a szakmát, nem járnak be órákra. Majd rám nézett, és azt mondta: az ilyenekről kéne megformázni a becstelenség szobrát. És hogy mostantól ne merjek máshogy közlekedni a folyosón, csak arccal a falnak fordulva. Az egész osztály hallgatott, senki nem szólt egy szót sem. Ez egy személyes élmény, ami nyilván az én akkori állapotomtól, viselkedésemtől nem független történet, és nem mellesleg természetesen találkoztam a pályámat pozitívan meghatározó egyéniségekkel is a főiskolán. Mások szerencsésebbek, vannak boldog egyetemisták, akik már a főiskolán megtalálják a mesterüket (vagy a mester őket).

Folyt. köv.

Kereső
OK

RSS