Ljudmilla Ulickaja: Imágó

2012. január 22. 23:21

Ulickajában nem tudok csalódni. Minden új regénye egy megváltó dózis, amiben feloldódom. Pontosan erre vágyom mindig, amikor könyvet veszek a kezembe. Mesemondó néni, hallgatlak tágra nyílt szemekkel.


Van a könyv végefelé egy részlet, amikor a három jóbarátból, akiknek az élettörténete a könyv gerincét képezi, az egyik hazafelé bandukol Moszkva sötét utcáin, egy magányos estén. Azon gondolkodik, kivel oszthatná meg a gondolatait, kihez tudna most egy őszinte szót szólni. Eszébe jut az egyik legjobb barátja, gyerekkori osztálytársa, aki itt lakik úgyis a közelben. Máris jobban érzi magát az ötlettől. Egy másodperccel később aztán eszébe jut, hogy meghalt, nemrég lett öngyilkos, ő is látta a tetemét. Többé már nem lehet hozzá felmenni.

Ilyet én nem éltem át soha. Csak olyat, hogy napközben arra gondolok, de jó lesz este újra visszatérni a könyvemhez, és elmerülni annak világban. És amikor van egy-két másodpercem a napban, amikor nem valaki másra kell figyelni, már ott is termek, abban a másik univerzumban. Majd egy másodperccel később ráébredek, hogy sajnos már kiolvastam, nincs tovább. Ki vagyok rúgva a történetből.

Tudom, hogy Ulickaja mostanában már nem olyan egyértelműen nagyra tartott szerző. A kezdeti ájulatot, ami az első köteteit övezte, sokakban finnyás kételkedés váltotta fel. Túl divatos lett, és ilyenkor mindig felerősödnek a kritikus hangok. Egyáltalán irodalom-e, amit művel, vagy csak fecsegés, ahogy Jancsó Miklós tartja? Őszintén szólva nem érdekel. Nem vagyok irodalomtudós, hogy a regényei szerkezetét, a mondatai minőségét, vagy a karakterek kidolgozottságát firtassam. Nekem csak arra kell a könyv, hogy elvigyen egy másik világba, és ott teljesen megfeledkezzem magamról. És ezt Ulickaja minden esetben, most is, megbízhatóan nyújtja.

Tény viszont, hogy ez talán a legfurcsább könyve. Lineáris történetvezetéssel indul, és kitart mellette majdnem a könyv feléig. Aztán elkezd ugrálni a sztoriban visszafelé, és van egy rész, ahol szinte különálló novellákat olvasunk, amiknek csak a végén derül fény arra, mi közük a fő vonulathoz. De nem zavart. Életszerűnek tartom, hogy ha el akarjuk mesélni egy ember életét – pláne háromét, négyét, ötét… – előbb felvázoljuk nagy vonalakban, aztán még eszünkbe jut számtalan apró sztori róla (róluk), vagy vele (velük) kapcsolatban. A végére összáll a mozaik.

Azt szokták mondani, abban is különbözik Ulickaja korábbi regényeitől, hogy erőteljesebben politizál benne - ami nem teljesen igaz. Csak soha ennyire nem szóltak a könyvei a szovjet kommunizmusról, szocializmusról, vagy mindegy, minek nevezzük. A szovjet diktatúráról. A korábbi regényeiben csak kulissza volt, itt meg főszereplő. Igen, néha kiszól a történetből, meglep a szubjektív leírásaival, de ezt nem nevezném politizálásnak. Azt sem, amit a szereplők sorsával elmesél, mert azok egy kor lenyomatai. Oroszországban egész biztosan millióan érzik azt, hogy az ő családi tragédiájukat írta meg. Sikerül is elérnie vele, hogy azt érezzem, a XX. századi Európában nem történhetett rosszabb egy emberrel, mint hogy a Szovjetúnióba született. Hátborzongató, és fojtogató érzés olvasni erről a kiszolgáltatottságról, és a velejéig igazságtalan, gonoszul abszurd rendszerben való vergődésről.

És mégis, Ulickajánál mindig marad valami, amiért inkább szép a regény, mint sötét, és reménytelen. 

Imádom Ulickaját. Itt látom a lelki szemeim előtt az egész csoportképet, mind a száz alakjával, az összes titkukkal. Soha ennyire nem értettem meg, mi a Szovjetunió, milyen az orosz ember. Nem számítanak a furcsán összerakott mondatok, a klapanciák, a szeszélyes történetvezetés, nem számít a „regénycsinálás“ ábécéje. Az számít csak, hogy megint tele vagyok élményekkel.        

Kereső
OK

RSS