Utódok

2012. január 19. 23:01

Alexander Payne legújabb filmje annyira hollywoodi, amennyire egyik korábbi sem. Az ember néha kellemesen meglepődik, amikor a szereplők véletlenül olyat is mondanak, amit az emberek mondanának az életben. 


Őszintén szólva erős kétségeim vannak George Clooney színészi kvalitásait illetően. (Igen, itt basszus kezdődhet úgy egy mondat, hogy őszintén szólva.) Van benne valami, amit tisztelek, bár nem tudnám pontosan megmondani, hogy mit, talán az integritását, de színészi munkára alkalmatlannak tartom, amennyiben a színésznek érzelmeket kell kitermelnie magából, és ezáltal érzelmeket ébreszteni bennünk is. George Clooney úgy általában elég érzéketlen embernek tűnik, és most leszarom, hogy a bulvárban megjelenő imázsa alapján ítélkezhetünk-e felette, vagy sem. Természetesen nem, de ha bármilyen eddigi megnyilvánulását veszem alapul, akkor is ez a véleményem. Olyan pasi, akinek mintha életcélja lenne, hogy menekül a túlzottan felkavaró érzelmek elől, a felszínesnél egy fokkal mélyebb emberi kapcsolatok elől. Az agyát meg a politika foglalja le, ami OK, felőlem. Egyébként ez a kettő együtt teljesen koherens képet alkot.

Két eset foroghat fenn: az egyik, hogy George Clooney egy olyan megrögzött agglegény, amilyenek az angol irodalmi hősök, Henry Higgins, Phileas Fogg, és társaik. A másik, hogy meleg, természetesen, ami nekem tökmindegy. George Clooney mint pasi nem létezik a számomra, az említett okokból, mivel a lelkét – ha van – még nem fedte fel, sötét lyuk tátong helyette.

Alexander Payne-t viszont egy kimondottan érzékeny pasinak ismerem, ezt imádom benne, meg azt, hogy csak az átlagember érdekli, nála mindig ő a főszereplő. Election, About Schmidt, Sideways – nem mondanám, hogy a kedvenc filmjeim, nem mondanám, hogy nagy filmek, de figyelmes szemmel készítették őket, és kedvesek nekem. Szóval mi oka lehet Alexander Payne-nek, hogy épp George Clooney-t kérje fel egy olyan szerepre, ami csupa érzelem, és nulla intellektus? Álszent kérdés, tudjuk az okát, de még ebből a ligából is talált volna olyan sztárt, aki behozza a pénzt, behozza a nézőt, de van arca, van szeme. És eddig nem kellett ilyen kompromisszumokat kötnie. Az egészen képtelen ötlet, hogy tényleg rá gondolt, hogy meglátta benne… És George Clooney vajon honnan vette a bátorságot ehhez a szerephez?

Na, nem kell valami nagy dologra gondolni, nem ez lesz Payne legmaradandóbb műve. Csupa közhely, ezerszer látott történet, de mégiscsak egy emberi történet. Egyébként szeretem ezt a műfajt, az amerikaiak is szeretik: hogyan bizonyítsuk be a diszfunkcionális családról, hogy mégis csak funkcionál. Ez lenne az új műfaj, alapművei pedig: Little Miss Sunshine, The Royal Tenenbaums, Family Stone, stb. Ennél Payne szinte minden filmje eredetibb, ebben csak az lehetne a truváj, hogy neki sikerült George Clooney-val egy családi filmet csinálni. Nem sikerült, de a többiek azért összehoztak neki egy nézhető mozit.

Mert Payne ezzel le is tudta a sztárparádét, a továbbiakban olyan szereplőket keresett, akik megszólalásig hasonlítanak az átlagemberekre, és képesek úgy is viselkedni a vásznon, mintha nem színészek lennének. Az egyik legjobb az egyik kiscsaj, Amara Miller – ezt nem értem sosem, hogy magyar filmben miért nem láttam még ilyen gyerekszereplőt (najó, a Szamárköhögés óta), aki ennyire igazi? Nem egy finom jelenség, nem is akarják többnek mutatni. Egy bumfordi kis kofa, egy mini házmesterasszony, de ez kellett. Nem mindegyik gyerek szép, és finom, és különleges. A másik kedvencem egy igazi amerikai-primitív arcú nő, Mary Birdsong, aki az arcához méltó primitív barátnőt játszik, fájó harsánysággal és kellő érzéketlenséggel (mert neki ez a dolga). És a legjobb: Robert Forster, aki iszonyúan megöregedett a Jackie Brown óta, viszont színész maradt, vagy még inkább az lett. Két jelenete van, leiskolázza Clooney-t, az egész bagázst, és torokszorító, amit csinál. Persze könnyek nélkül.

Clooney kisajtol magából pár cseppet, néhány vállrángást, és próbál olyan egyszerű lenni, amennyire csak megy neki, dehát ettől még marad, aki volt, egy percre sem lesz belőle más. A díjakat meg más szempontok alapján osztják, mint tudjuk.

Biztos nektek is ismerős a mechanizmus, ahogy egy közepes amerikai film is működni képes: a francba, csak kicsalta belőlem a könnyet, pedig nem akartam, esküszöm, nem hittem el neki semmit. Payne-t eddig nem soroltam az olyan alkotók közé, akik csak ügyesen bűvészkednek az eszközökkel, de másra nem telik tőlük, ez a filmje most mégis pont csak ennyire jó. Kicsit megríkat, elringat, aztán nagy levegővel nekivághatunk a büdös pesti utcáknak, ahol azonnal szembetalál az élet.  

Kereső
OK

RSS