Életrevalók

2012. január 7. 22:45

  Nem kell mindig a kartarzis, néha elég csak jól szórakozni. Az Életrevalók keveset markol, de sokat fog – egyszerű, de imádnivaló film.  


Kicsit ellentmondásosnak tűnhet, hogy filmekről írok, egy ideje mégis azzal kísérletezem, hogy szűzen ülök be a filmekre, lehetőleg semmit sem akarok tudni róluk. Mivel a fesztiválokról illik képben lennem, ezt az értelmesebb filmeknél a legnehezebb megvalósítani, de a kommerszeket sem könnyű elkerülni, mert azokat meg annyit reklámozzák, hogy kiszúrják vele az ember szemét. 

Az Életrevalóknál sikerült megvalósítani, hogy azon kívül, hogy senki nem szidja, semmi mást nem hallottam, nem volt több infóm róla. És ez most nagyon bevált. Ide is szándékosan teszem ki az eredeti francia plakátot, mert sokkal jobban kommunikálja a filmet, mint a magyar.

Mert most, hogy már láttam, annyit elmondhatok: ha valaki a sztorijával jön, máris nem lett volna kedvem megnézni. És le merném fogadni, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Jó, akkor levetkőzöm minden álszentségem: ha például azzal kecsegtetnek, hogy egy fogyatékkal élő figura meg fogja tanítani az egészséges szereplőnek, hogyan is kellene élni, hogyan tekintsen a világra, hogy meglássa benne az igaz értéket – ezzel nem lehet felcsigázni. Hiába láttunk a témában remek filmeket - a Rainmantől kezdve az Egy asszony illatáig, hogy csak a legkommerszebbeket említsem – ez a tanmese nekem nem kell, köszönöm.

És – thank God - az Életrevalók nem is ezt nyomatja, hanem éppen az ellenkezőjét. Ez benne a találmány. Egy egészséges ember megmutatja a fogyatékkal élőnek, hogyan élvezheti az életet. De mielőtt valaki azt gondolná, kösz, ez se érdekel jobban, gyorsan hozzáteszem: az első perctől az utolsóig tömény élvezet lesz. Tömény élvezet.

Ha akarsz egy estét, amikor elfelejted, hol élsz, mi a bajod, kinek mivel tartozol, és milyen kötelességek szakadnak rád másnap, erre ülj be. Egy percig sem fog eszedbe jutni, mert egy perced sem lesz magadra gondolni. Viszont végig vigyorogni fogsz, mint egy vadalma, és nem akarod, hogy véget érjen.

Itt kéne abbahagynom ahhoz, hogy hű legyek önmagamhoz, és meghagyjam Nektek a felfedezés örömét. De még valamit muszáj hozzátennem: nem azt akarom mondani, hogy az Életrevalók tökéletes film. Ezer hibát lehetne találni benne, nem is olyan nehezen. Nem kell hozzá szőrszálhasogatónak lenni, hogy feltűnjön néhány gondatlanul hagyott részlet, el nem varrt szál, túlságosan nagyvonalúan kezelt háttérinfó, amit nem bontanak ki. Nincs benne semmilyen újító szándék, a történetet a lehető leghagyományosabb formában tálalja. Nem akarja megváltani a világot, nem mond ki – vagy sugall - nagy igazságokat.

De van néhány erőssége, amivel mindent visz: először is a szíve. Egy filmnek is lehet szíve, lelke, ennek például egy féktelenül lüktető, életörömtől harsogó lelke van. Ott van például az az apró részlet, amire még csak nem is fektetnek hangsúlyt (nagyon helyesen), amikor a fülbevalók felbukkanak a fülekben. Nem elég, hogy minden egyes jelenet a szeretetet hirdeti, még egy ilyen kis finom részlet is… Nagyon szeretem, amikor nekünk kell észrevenni valamit, és nem tolják az arcunkba direkt. Amikor egy másodperccel sem időzik tovább a kamera valakin, hogy a szánkba rágjon egy üzenetet, hanem lazán tovasiklik, mintha csak véletlenül járt volna arra.

A film másik erénye természetesen a humora, konkrétan végigröhögjük. Intellektuális humornak nem nevezném, inkább mindenki számára fogható, de semmiképp sem olcsó humornak.

És végül: igaz történet. Szerintem az mindig ad egy nyomatékot egy filmnek, ha igaz történetből készült. A Helter Scelternek már az első tíz percében összecsináltam magam, amikor közölték: ez az iszonyú eset sajnos megtörtént a valóságban. Itt pedig az ellenkezője történik: végig örülünk neki, hogy ilyenre is van példa a földön. A végefőcím közben látjuk is az eredeti szereplőket – pedig ez óriási rizikó, sokszor ennyi elég ahhoz, hogy visszamenőleg hiteltelenné tegyen egy filmet. Itt nem, egy kicsit hozzátesz, de addigra a két főszereplő, Francois Cluzet és Omar Sy személyisége annyira belénk égett, hogy őket már senki sem veheti el tőlünk.   

Kereső
OK

RSS