„Most már lehet véleményem“- interjú Kembe Sorellel

2012. január 5. 20:12

Egyszer láttam az origo egyik videoriportjában. A Filmszemlén forgatott épp a Dunamozi stábjával, amikor az origósok letámadták, hogy jól érzi-e magát – vagy valami ilyesmi, már nem emlékszem a kérdésre. Azt válaszolta, „igen, mert azt csinálom, amit szeretek“. Irigyeltem ezért a mondatért. Most mégis előfordulhat, hogy új munka után nézhet – nem először az életében -, mert kiállt a köztévé híradójában zajló cenzúra ellen.


 

-       Meglepett, amikor az éhségsztrájolók között láttalak, nem láttam semmi előzményét. Legfeljebb annyit, hogy amikor ki akartak rúgni az MTVA-tól, nem írtad alá a felmondásodat.

-       Az egész rendszert nem tartottam legálisnak a médiatörvénytől kezdve – attól függetlenül, hogy a parlamentben hozták meg és szavazták meg, de ott most csak bohóckodás zajlik. Úgy gondoltam, hogy olyan emberek döntenek a sorsomról – ráadásul indoklás nélkül -, akiket sem emberileg nem tartok semmire, sem azt, amit csinálnak. A másik fele, hogy abba a furcsa helyzetbe kerültem, hogy bár az MTVA (Médiaszolgáltatás-Támogató és Vagyonkezelő Alap) alkalmazásában álltam, hónapokig nem kaptam munkát, tehát a 47 ezer forintos nettó jövedelmemre más bevételi forrást kellett találnom, és aztán…

-       Bocs, ennyi volt az alapfizetésed?

-       Igen, erre jött az adásonként felszámolt gázsi az ekhós jövedelmi sávban. De ha nincs munka, akkor csak a 47ezer Ft-ot fizetik ki, az ekhós sáv viszont mínuszokat kezd termelni. Én eljutottam mínusz 160 ezer Ft-ig.

-       Amit be kellett volna fizetned azért, mert nem dolgozhattál?

-       Nem, ez azt jelenti, hogy amikor az ember elkezdhet végre dolgozni, akkor először a mínuszokat dolgozza le, és csak utána kaphat pénzt. Miután hónapokig nem volt műsorom, úgy döntöttem, megkeresem a régi rendezvényszervező ismerőseimet, hogy szabad préda vagyok, szívesen megyek konferálni. Volt is néhány felkérésem, ezek közül egy robbantotta ki a problémát. Október 15-ére elvállaltam a Francia Kereskedelmi Kamara 20. születésnapi ünnepségének műsorvezetését, megállapodtunk, majd le is szerződtünk róla. Majd egy héttel a rendezvény előtt kaptam egy telefont Pacsay Gábortól, az MTVA Tartalom Előállítási Alkotók gyártásvezetőjétől, hogy 15-én menjek le Szegedre az opreafesztivált közvetíteni. Mondtam, hogy sajnos ez nem fog összejönni, kérjen fel mást. Megkérdezte, hogy milyen más közmédiás elfoglaltságom van azon a napon. Mondtam neki, hogy a szabadnapomon semmilyen közmédiás elfoglaltságom nincsen, de magánjellegű van. Azt mondta, erről számoljak be neki. Jó, mondtam, írjon egy e-mailt, arra szívesen válaszolok. Elég hosszan válaszoltam, amivel valószínűleg sikerült kicsapnom nála a biztosítékot.

-       Miért, mit írtál?

-       Elmondtam, milyen régóta nem foglalkoztatnak, ezért mellékes után kellett néznem, csatoltam neki a fizetési kimutatásokat a bérszámfejtésről. Az utolsó bekezdésben pedig megemlítettem, hogy szeretném látni azt a törvényi szöveget, ami arra kötelez engem, hogy a magánjellegű elfoglaltságaimról beszámoljak a munkáltatómnak. Erre azt válaszolta, hogy leveszi rólam a kezét, az ügyemet pedig továbbítja a felettesének, Poich Loránd programigazgatónak, mert ebből baj lesz. Akkor kiszaladt a számon egy-két dolog. Mondtam, hogy engem ne fenyegessen, mert attól, hogy jogilag a főnököm, emberileg nem áll felettem. Aztán arra gondoltam, ha már lúd, legyen kövér, és írtam Poich Lorándnak is egy e-mailt. Megkértem, hogy beszéljük már át a fizetésem ügyét. Erre az volt a válasza, hogy nyugodjak meg, most készül az egységes bérrendszer, ami megoldást nyújt majd az én problémámra is. Legközelebb akkor találkoztunk, amikor átnyújtotta nekem az előzetes értesítést arról, hogy ki akarnak rúgni.

-       Ez az, amit Te nem írtál alá.

-       Igen, de előtte még megkérdeztem Poich úrtól, hogy hogy képzeli, hogy altat engem e-mailben, és aztán így ülünk egymással szemben.

-       Miért, az első leveléhez képest mennyivel később rúgott ki?

-       Egy héttel később. Szóval volt egy kis összeszólalkozásunk, mert én azt mondtam, az értesítést nem írom alá, elvinném egy ügyvédhez, ehhez jogom van. Azt mondta, nem lehet, én meg, hogy köszönöm szépen, akkor dugjátok föl magatoknak.

-       Akkor nem tudtak kirúgni?

-       Nem, mert ez ugyanúgy van, mint amikor nem veszel át egy bírósági végzést, amit kipostáztak neked. A kézbesítési vélelem alapján ezt harmadik próbálkozásra kézbesítettnek tekintik.

-       Előtte kiképezted magad, hogy milyen jogi következményei lehetnek az ellenállásodnak?

-       Persze. Az egyik retorzió az lehet, hogy azonnali hatállyal elküldenek, és ezáltal minden végkielégítéstől elesek. Vagy nem írom alá, egyszer csak kézbesítettnek tekintik, és akkor is elesek a végkielégítéstől. Mivel még nincs öt éve, hogy a Duna tévé állományába kerültem, a végkielégítés egy havi munkabérem lett volna. Én meg 47 ezer Ft-ért nem fogom be a számat. Már az éhségsztrájk kellős közepén jártunk, amikor kaptam egy sms-t, hogy menjek be az épületbe aláírni a „leszerelési“ papírjaimat. Azt válaszoltam, hogy én semmilyen katonai vagy félkatonai szervezetbe nem szereltem föl, úgyhogy leszerelni sem szándékozom, nincsenek nálam fegyverek. Ekkor Poich Loránd felhívott telefonon, és parancsoló hangnemben közölte, hogy azonnal menjek fel hozzá. Tanúk előtt volt néhány keresetlen szavam hozzá. Kikértem magamnak, hogy fenyeget, és figyelmeztettem, hogy engem akkor sem lehetett terrorizálni, amíg az alaphoz tartoztam, pláne most nem. Azt mondta, hogy akkor behivat. Én meg mondtam, hogy szarok rá, hogy mit csinál. Ha a szüleimet elraboltatja, és fegyvert fognak rám, akkor majd bemegyek, addig nem, és nem írok alá semmit. Most tehát kétszer meg kell kísérelniük a papír átadását, és utána lép életbe a kézbesítési vélelem.

-       Van ügyvéded, akivel megbeszélted, hogy meddig mehetsz el?

-       Ebben az ügyben nem akarok ügyvédet felkérni, elvégeztem az Államigazgatási Főiskolát, érdekel a jog – főleg, ha rólam van szó -, utánanéztem magam. Más ügyben megyek majd ügyvédhez, mert egy pert - más ügyben - azért fontolgatok.

-       Az éhségsztrájk tehát számodra nem is annyira a cenzúráról szólt? Hiszen azzal már nem is találkozhattál.

-       Olyan azért történt velem, hogy egy órával a forgatás előtt tudtuk meg, hová kell mennünk forgatni, ráadásul olyan helyre, ahová a szerkesztő önszántából sosem szervezett volna forgatást.

-       Korábban is előfordult a Duna tévében, hogy valakivel felsőbb utasításra kellett interjút készíteni.

-       Igen, de amíg konkrétan az anyagba nem szóltak bele, és különben hagytak dolgozni, addig lenyeltem.

-       Szóval mi döntötte el, hogy belépsz az éhségsztrájba?

-       Érdekes módon egy héttel az egész kezdete előtt megtudtam, hogy Nagy Navarro Balázs készül valamire.

-       Ismerted?

-       Nem, de írtam neki a Facebookon, hogy szívesen segítek bármiben, amiben tudok. Aztán találkoztunk, és beszélgettünk egyet, de nem jutottunk semmire. És egyszer csak azt látom, hogy elkezdte az éhségsztrájkot. Én december 14-éig még forgattam a Jóban, rosszban-ban, addig nem vághattam bele – nagy luxus lett volna egyszerre két munkahelyet elveszíteni -, aztán felhívtam a sorozat producerét, és bejelentettem neki, hogy csatlakozom az éhségsztrájkhoz. Azt mondta, minden rendben, csak ugyanígy nézzél ki január 3-án, amikor folytatjuk a forgatást. December 14-én délután 4 órakor csatlakoztam tehát Balázsékhoz, és tíz napig bírtam, akkor ledöntött a lábamról néhány betegség.

-       Te megengedhetted magadnak azért, mert – ahogy magad említed – van egy munkád, amit ezzel nem sodortál veszélybe.

-       Lehet, hogy nem hiszed el, de akkor is belevágtam volna, ha az egyetlen munkahelyem teszem ezzel kockára. Ha pedig emiatt elveszítem, a következő lépésem külföldre vezetett volna. Normális ember nem tud tükörbe nézni egy ilyen helyzetben, ha csöndben marad. Szávuly Aranka kisgyeremekes anyuka, akinek egyedül az Alapnál volt munkája – ki is rúgták, ez is jogtalan. Nagy Navarro Balázsnak is csak a külpolitikai szerkesztői állása volt, amiből most kitették. Szakszervezeti vezetőként kap valamennyi juttatást, de azt nem nevezhetjük fizetésnek.

-       Mennyire gondoltad át, mit akarsz kifejezni ezzel az egésszel? Kell, hogy legyen benne valamiféle küldetéstudat.

-       Közben alakult ki, ahogy esténként beszélgettünk. Valóban a végén már volt benne egyfajta küldetéstudat, mert ha kevesen csináltuk is, úgy éreztük, hogy sokan állnak mögöttünk. Még az épületen belül is.

-       És voltak kollégák, akik ezt ki is fejezték?

-       Persze, de csak óvatosan, mert a térfigyelő kamerák figyeltek minket, és valaki irogatta a másik végén, hogy ki jött oda hozzánk, kivel beszélgettünk. Ettől is sokan tartottak, meg persze attól is, hogy elveszíthetik a munkájukat. Szabó László, az azóta lemondott kommunikációs vezető pedzegette is, hogy lesz még egy kirúgási kör, nehogy biztonságban érezze magát bárki. Csak messziről köszöntek, vagy egy kis jelzést küldtek arról, hogy drukkolnak nekünk.

-       Kik biztosítottak még a szolidaritásukról?

-       Volt kollégák, akiket már kirúgtak. De belőlük is nagyon kevés, az eddigi 900 elbocsátott köztévésből maximum tíz-húsz. Ilyen nagy úr a félelem, még ők is attól tartanak, hogy ezáltal nehezebben kapnának új munkát a médiában. Pedig ha a 900-nak csak a fele mögénk áll, az már egy jelentékeny erő tudott volna lenni.

-       De ezek az emberek most még arra gondolnak, hogy valamiből meg kell majd élniük.

-       Ez a szakma már így is telített, nincs sok esély rá, hogy a médián belül el tudnak helyezkedni. Az aktív korúaknak is egészen más szférában kell gondolkodniuk, ezért nem értem, hogy akiket kirúgtak, legalább ők miért nem tudtak mellénk állni – tisztelet a kivételnek.

-       Most még csak a bizonytalanság van bennük. Neked könnyebb, Te többször váltottál az életedben, a tévézésbe sem olyan régen fogtál bele.

-       Igen, én úgy gondolom, hogy a munka nem a legnagyobb veszteség. Lehet, hogy legközelebb kiszolgáló leszek a McDonald’s-ban, nekem nem tragédia. A tévézést egész groteszk módon az Ekhó tévében kezdtem, hamar el is zavartak.

-       De akkor még nem a nézeteid miatt, nem?

-       Nem, a fizikai megnyilvánulásom elég volt.

-       Úgy érted, rasszista okok miatt?

-       Szerintem benne volt ez is. Az ilyesmit sosem mondják az ember szemébe. De a tévézés alapjait megtanultam. Onna kerültem egy főzőműsorba először csak rendszeres vendégként, aztán műsorvezetőként a Viasaton, és onnan kerültem a Duna tévéhez 2008-ban.

-       Elég színes az életed: voltál modell, megalapítottad a Kongói Vívószvetséget, aminek a képviseletében részt vettél az olimpián, színészkedtél, könyvet írtál, most meg forradalmár lettél.

-       Igen, de nem azért, mert kalandor vagyok. Az összes eddigi tevékenységemnek köze van egymáshoz. Az a célom, hogy mindig azt csináljam, amit szeretek csinálni. A legtöbbünknek egyszer az életben van esélye arra, hogy elkapja a fonalat, és ráébredjen arra, hogy mi okoz neki örömet. Én szerettem tévézni, és folytatnám is, csak nem úgy, ahogy az MTVA-ban megy. Sehol nem szeretném feladni magamat. És sajnálom azokat a gyomorfekélyes kollégákat, akik bent ragadtak.

-       Mik voltak az éhszégsztrájk legnehezebb, és a legfelemelőbb pillanatai?

-       Az esték nem voltak kellemesek. A többség olyankor már elszállingózott, de jött két-három ember frissen, mi meg majd‘ összeestünk. 11 körül már hideg is volt, hazavágytunk, de nem mentünk haza. Egy darabig még engedték, hogy bemenjünk az épületbe melegedni, aztán megtiltották, és most egy lakókocsi van ott aggregátorral. A felemelő pedig az volt, amikor a Pollack Mihály téri demonstráción hétezren mondták egyszerre üvöltve, hogy „Veletek vagyunk!“ Ott azért nem nagyon tudtam megszólalni, rövid úton le is zártam a beszédemet. De voltak még szélsőséges kilengések, és mindenkinél máskor érkezett el a mélypont.  Különösen akkor, amikor az MTVA kirakott egy hangfalat, és ugyanazt a számot üvöltette egész éjjel, meg amikor hozzájött a reflektor.

-       Hogy jött ki rajtad a betegség?

-       December 20-a környékén esténként már felszökött a lázam, de akkor még nem tudtam, mitől. Le lehetett nyomni, és másnap egész fitten tudtam mozogni. Aztán 23-án egy társunk kiment az LMP Kossuth téri tüntetésére, és az interneten keresztül láthattunk, amint épp a földre kényszeríti pár rendőr. Elindultunk Balázzsal egy kamerával, hogy megkeressük, és figyelmeztessük a rendőröket, hogy egy legyengült szervezetű emberrel van dolguk. De mire kiértünk, már nem voltak ott, elvitték a Gyorskocsi utcába. Ott, a Kossuth téren kezdett el sajogni a derekam, majd beestem egy virágágyásba, és amikor nem tudtam felállni onnan, akkor kezdtem el sejteni, hogy nemcsak egy derékfájásról lehet szó. Bevittek a János kórházba, kaptam infúziót és intravénásan antibiotikumot, és megállapították, hogy begyulladt a mandulám, és vesemedencegyulladást kaptam. Aznap éjszaka ki kellett szállnom.

-       És mit ettél?

-       Semmit. Másnap is csak este ettem egy kis pogácsát a gyógyszer mellé, hogy legyen bennem valami. Még Szilveszterkor sem ettem normálisan, összeszűkült a gyomrom. És az ember agyában is benne van még az egész. Ma is csak egyszer ettem.

-       Azóta Nagy Navarro Balázs és Szávuly Aranka is abbahagyták, de mások folytatják tovább. Ti pedig megalapították a Tiszta kezek mozgalmát.

-       Igen, mert nem az a cél, hogy mártírt csinájunk magunkból. Az ügyünk elkezdett túlmutatni az közmédia és az éhségsztrájk kapcsolatán. Tovább kellett lépni. Én most a blogunkat gondozom, töltöm fel információkkal. És az éhségsztrájktábor is megmaradt, és addig ott fog állni, míg ki nem rúgják azokat, akik a cenzúráért felelősek: Hegedűs Istvánt, Papp Dánielt és Németh Zsoltot. A mozgalomnak pedig lesznek akciói, megmozdulásai, és ha kell, kiszélesítjük a zónáját. Reméljük, hogy egyre többen felismerik, hogy nincs mitől félni, és csatlakoznak hozzánk. Ha egy-két téglát sikerül kivenni a falból, máris gyengébb lesz. Lehet, hogy nem bontjuk le a kínai Nagy falat, de meg kell próbálni. Ha nem kezdjük el, semmi nem fog történni, ez az egy biztos.

-       Végül is mi volt a motivációd arra, hogy ilyen erőteljesen kiállj valami mellett, vagy ellen?

-       Nekem sok dolog fájt, de a legjobban talán az, hogy a tévés szakma becsülete megszűnt, leértékelődött. Ma már senki nem hiszi el, amit a tévében lát. Egy pék sem venné jónéven, ha mindenki úgy tartaná, a kenyere egy szar, nem ér semmit. 

-       De az akciótok ma már inkább politikáról szól.

-       Persze, nem lehetett kikerülni, állást kellett foglalni. Pedig 36 éves koromig tudatosan távol tartottam magam mindentől, aminek köze volt a politikához. Még amikor a Duna tévé akkori elnöke meg akart bízni egy reggeli politikai-közéleti műsor vezetésével, akkor is azt mondtam, hogy ki van zárva, főlelem akár ki is rúghat. Én nem akarok politikussal találkozni, még egy légtérben sem szeretnék vele lenni. Én azt szeretem, ha felteszek egy kérdést, akkor arra válaszolnak. Ehhez képest most két hét alatt belekeveredtem a politikába – ezt még nekem is át kell gondolnom.

-       Pedig úgy tűnik, innen nincs visszaút.

-       Innen menni kell előre, így van. Most már megyünk is. Eddig is volt véleményem, csak otthon tartottam. Azt gondoltam, egy kulturális műsor műsorvezetője miért politizáljon bármilyen szinten is? Most, hogy ez a státuszom megszűnt, ráadásul ilyen szituációban, már lehet véleményem. Mindenkinek lehet véleménye. 

Kereső
OK

RSS