„A hülyeség luxus“ - Interjú Tisza Katával

2011. november 29. 11:40

Csak nekem tűnt fel, hogy Tisza Kata eltűnt? Annyira elől volt sokáig, most meg évek óta sehol. Ázsiában élt - olvastam valahol, gyereke született. Nem ír már, és távol tartja magát minden szerepléstől.


- Az jutott eszembe, hogy a Te életed olyan, mintha több különböző élet is belefért volna – erdélyi gyerekkor, angoltanítás Budapesten, sztárírónőség, médiaszenzáció, aztán egy nagy eltűnés, anyaság.

- Én nem érzem így. Nekem az egészből csak egy periódus ugrik ki, a médiafelhajtás és az ismertség időszaka, ez tényleg olyan visszanézve, mint egy rossz álom, de például angoltanárnak lenni nem volt idegen tőlem, azt kimondottan szerettem. OK., hogy nem ez volt az életcélom, de amikor az ember 18 évesen elmegy otthonról egy másik országba, ahol tök egyedül van, és tud angolul, akkor ez az egyetlen dolog, amire támaszkodni tud. Valamit dolgozni kellett, hogy haladjon az élet. Hat évig csináltam, és teljesen rendben volt. De aztán egy véletlen folytán bekerültem egy körforgásba, ami kábé olyan élmény volt, mintha vennél egy ruhát, ami nem áll jól. Akárhogy próbálgatod, nem a tiéd, pedig a kirakatban még tetszett. Ezt az egész csomagra értem, amit a nyakamba kaptam: a szereplésekre, interjúkra, fotózásokra. Egyre inkább úgy éreztem, hogy képtelen vagyok a nyilvánosság előtt önmagam lenni. Olyanokat mondok és csinálok, amik nem én vagyok, nem is értem, hogy mi van. Szabályos szédülés fogott el. Aztán amikor végre elmentem Ázsiába, és megszabadultam az egésztől, úgy éreztem, hogy hát ez az igazi élet – nem is tudom, mit csináltam eddig. Úgy kell elképzelni, mintha egy filmben az a korszak fekete-fehér lenne, 2007-től meg minden színes. Azóta hallom újra a saját hangomat. De nem gondolom, hogy különböző életek lennének a múltamban. Egy életem van, aminek volt egy rosszabb korszaka, de most már minden a helyén van. És végül is kellett az is, hogy megtanuljam, mi az, amire nincs szükségem.

- Hogy értetted azt, hogy véletlenül kerültél bele a médiaszereplésekbe? Nem Te akartad? Nem vágytál rá, hogy kipróbáld?

- Nem volt tudatos dolog. Nem gondoltam, hogy ha írok valamit, az befuthat, és akkor szerepelnem kell. Gimnáziumi tanár voltam 23 évesen, néha beugrottam az egyetemre is tanítani, tök jó dolognak éreztem. Zajlott az életem, történt egy esemény, az beindított egy folyamatot, ami elragadott.

- De mi volt ez az esemény?

- Először az írás. Írni mindig is szerettem, de nem gondoltam arra, hogy könyvet, hanem mint bölcsész, irodalmi esszépályázatokon indultam, meg tanulmányi versenyeken. Aztán azért, hogy a tanítás mellett megmaradt szabad kapacitásaimat kihasználjam, elmentem egy újságíró suliba. Ott felfigyeltek rám, ösztöndíjat kaptam, újságokba hívtak, satöbbi. Bekopogtatnom nem kellett sehová. Felhívtak valahonnan, és mentem. Nem tudtam, hogy kell felöltözni, hogy kell viselkedni, az egész teljesen idegen világ volt. Annyi kíváncsiság persze volt bennem, hogy nézzük meg, hová vezet ez az út. Utólag könnyű mindent tudni, könnyű látni, hogy ez a legszarabb út volt, amin valaha jártam. Egy pillanatig sem voltam benne boldog, se elégedett, úgy éreztem, hogy állandó nyomás alatt vagyok. Egy idő után megrendelésre írtam, megadták a határidőt, meghatározták a terjedelmet, a témát, és futószalagon kellett nyomnom. Ami eredetileg spontán kikívánkozott belőlem egy egyszeri alkalommal, úgy tűnt, hogy az egyetlen meghatározómmá vált, és nem engedett számomra másik műfajt. Utólag könnyű bagatellizálni az egészet, meg amit írtam, mert ma már nem ezek a témák foglalkoztatnak. De nyilvánvalóan az akkori énem lelkesen írta ki magából a történeteket, küldetéstudattal meg minden, és csak amikor már kikerültem belőle, és láttam, hogy az élet másról szól, akkor jöttem rá, milyen naiv és szerencsétlen kislány voltam.

- A szüleid mit szóltak az akkori életedhez? Nem mondták, hogy ez nem Te vagy, kislányom?

- Az az igazság, hogy nem igazán tudták felmérni, mi történik itt velem. Fogalmuk sem lehetett róla, ott, Marosvásárhelyen. Most, hogy már van gyerekem, és én is szülő vagyok, belegondoltam, hogy mit élhettek át. Hogy mit tehettek volna, amikor 18 évesen csak az volt bennem, hogy szabadulni innen. Nagyon toleránsak voltak, hogy elengedtek – de nem is nagyon tudtak volna gátolni. Aztán meg annyira elragadott ez a másik élet, hogy abba ők már nem igazán láttak bele, így megérteni sem tudtak.

- Szóval senki nem figyelmeztetett?

- Senki nem figyelmeztetett, senki nem adott tanácsot, ami nem mentség. Viszont mindenkinek volt véleménye, amit el akart mondani. Igazság szerint ha most el is határolódom tőle, de az írás olyan dolog volt, amibe akkor mindent beleadtam magamból. Akkor azt gondoltam, hogy én fogom a világ nagy igazságait elmondani. Hogy én most valami forradalmi dolgot művelek azzal, hogy leírom, amit valóságként megélek. És úgy éreztem, hogy a saját húsomat viszem a vásárra. Úgy éreztem, mennem kell előre, küzdenem kell a női méltóságért és egyenjogúságért, a megaláztatások ellen. Ma már távolinak tűnik, de akkor belehaltam. Abba is, hogy ezt műsorokban elmagyarázzam, és megértessem magam. Nem tudtam, hogy ez mindegy, hogy senkit sem érdekel, hogy én csak egy hal vagyok az örvényben, akit majd felhasználnak egy általam sokkal jobban meghatározott célra. Mivel én olyan családból jöttem, ahol senkinek nem volt ilyen tapasztalata, a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy milyen iszonyatos baromság, amiben hiszek. Hogy miért akartam elmondani bármit is bárkinek, ma már nem tudom. Már senkinek semmit nem akarok elmondani. Magamról legalábbis, a közvetlen környezetemen kívül. Azt, hogy én valakire is ráerőltessem a saját gondolataimat, ma már visszataszítónak és erkölcstelennek tűnik. Ha látok a tévében valakit, aki csak nyomja, nyomja a szöveget, magamban szánalmat érzek iránta.

- Azt gondolod, hogy írni sem fogsz többé?

- Ezt azért nem jelenteném ki, nem tudhatom. Most még biztosan nem. És úgy, mint akkor, biztosan nem. Biztos van, aki meg van elégedve azzal, hogy félévente ki kell jönnie valamivel, ami biztosan hoz olvasót, és ezért megkapja a pénzét vagy még azt sem, de én a végén már úgy éreztem, hogy nagyon be vagyok szorítva, és nem belső késztetésből írok, hanem külső kényszerből, ami sehová nem vezet. De ezt sem lehet elítélni, csak egy megélhetési forma.

- Szerintem nagy dolog, hogy teljesen ki tudtál ugrani belőle, mert kívülről egy ideje már látszott, hogy bedaráltak.

- Egyszer csak eljött az a pillanat, amikor halálosan elkezdtem unatozni. Hogy elmegyek mindenféle műsorokba, és mondom a véleményemet, mintha az olyan fontos volna. Már untam azt is, amit mondok, nem beszélve arról a vakolatról, amit rámkentek, az idétlen ruhákról, amit rám aggattak, meg az ondolált frizurámról. Azt gondoltam, hogy hiába van annyi pénzem, amennyi még sosem, soha azelőtt nem voltam ilyen szerencsétlen, nem éreztem magam ennyire feszélyezve. Kilépni meg szerintem csak az egyik pillanatról a másikra lehet. Egyszerűen fogtuk magunkat, és elutaztunk.

- Jó, de ahhoz előbb találkoznod kellett a férjeddel.

- Ja, persze, azt hittem, ez egyértelmű. Bár azért az egész nem volt olyan egyszerű, mert pont akkor találkoztunk, amikor én már eléggé mélyponton voltam, és előbb el kellett hitetnie velem, hogy ő egy élő ember. Én ugyanis akkor már annyira el voltam varázsolva, hogy mindentől, mindenkitől és állandóan csak menekültem. Valószínűleg az utolsó pillanatban rántott ki ebből az egészből, mert ha akkor nem szállok ki, valószínűleg bekattanok, és már nem is lennék. Persze ha egy bizonyos másik szemszögből nézzük, akkor mindez a sikereim csúcsán történt, amikor kiadók, újságok, és a legmenőbbnek tartott tévé igényt tartott volna rám. Az volt az a pillanat, amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy én magam mit is akarok. Amikor ki tudtam mondani, hogy erre nekem nincs szükségem, nem érdekel. És akkor ott állt a férjem, akivel meg kellett harcolnunk egymással, de persze előbb észre kellett őt vennem, látnom kellett, hogy ki is ő valójában. És amikor azt mondta, hogy menjünk el, azt gondoltam: persze, soha jobbkor. Elhatároztuk, hogy összecsomagolunk, és elmegyünk innen tízezer kilométerre, ahol még a levegő is más. Onnan szerencsére már egy felmondás, vagy egy felkérés visszautasítása piszlicsáré semmiségnek tűnt. Mert ott már érzi az ember, hogy ‚na és akkor mi van?‘ ‚mi tud történni?‘, ‚mit tudnak velem csinálni?‘. Igazság szerint ott egyszerűen megszűnt engem érdekelni, hogy itthon mi történik ezen a fronton. Úgyhogy szép lassan leépítettem mindent, és megszűnt az összes itthoni kötöttségem. És akkor úgy éreztem 27 évesen, hogy most kezdődik az életem, az igazi.

- És mit csináltatok kint, Ázsiában?

- Igazság szerint a szülésig vándoréletet éltünk. Búvárbázist működtettünk családi vállalkozásban – a férjem merült, én meg honlapot építettem, a vendégekkel foglalkoztam. Vártuk a babát, közben egy kis magyar meg multikulti közösség jött létre. Életem legjobb időszaka volt.

- A gyerekvállalás tudatos döntés volt a részetekről?

- Én amióta élek, gyereket akarok, de a férjem mellett éreztem először nemcsak ösztön-szinten, hogy tényleg gyereket akarok. Egyszerűen akkor jutottunk el mind a ketten abba az életszakaszba, amikor érettek voltunk rá, és úgy éreztük, hogy megtaláltuk a másikat. Az már sors, hogy amint eldöntöttük, hogy bármikor jöhet, szinte azonnal ott is volt. És az a kilenc hónap, amíg kihordtam őt Ázsiában, teljes nyugalomban, csöndben, tényleg tiszta idill volt. Aztán amikor megszületett, olyan mélyen megváltoztak bennem a dolgok, és átalakult a prioritási sorrend, hogy másfél évig nem érdekelt a családon kívül semmi. De semmi. Semmi, de semmi. Csak a gyerekem és a férjem. Egy trópusi ősanyává váltam, egész nap smink nélkül, kócos hajjal, a szabadság mámorában. De aztán be kellett látnom, hogy bármilyen nyitott is az ember egy másik kultúrára, és bármilyen toleráns, vannak dolgok a gyökereinkben, amiket nem lehet és esetleg nem is kell felülírni, és ezek nálam a gyereknevelésben jöttek elő. Egy idő után úgy éreztem, hogy nem az a legjobb a gyerekemnek, ha nem kapok sehol egy pelenkát, nincs bébiétel, nincs a közelben sehol gyermekorvosi szolgálat, nem azok a gyümölcsök teremnek, amikről tudom, hogy egy babának biztonsággal adható, nincs csirkehús, nincs itt a család, satöbbi. Nyilván onnantól már csak azt néztem, hogy a gyereknek mi a jó, és elkezdtem úgy érezni, hogy otthon érezném magam nagyobb biztonságban vele. Lehetett vagánykodni előtte, bár az sem vagányság volt, csak nem tudtam, hogy mibe vágok bele, de utána már szerettünk volna stabil kereteket kialakítani a számára. Úgyhogy eldöntöttük, hogy egy időre hazajövünk, amúgy is voltak még lezáratlan ügyei mindkettőnknek. Nekem például még volt egy nagy vágyam, amit meg akartam valósítani: hogy szociálpszichológiai diplomát szerezzek. Most ezen dolgozom – volt egy alapképzésem, és erre építek rá egy mesterképzést. És abban, amit most tanulok, rengeteget segítenek az ázsiai élményeim, mert mindazt, amit átéltem az érzékelés szintjén, most feldolgozhatom tudományosan. Egyébként sem véletlen, hogy erre a szakra kerültem, szinte minden, amit hozok magammal az életemben, erre vezetett. Ez most akkora szerelem nekem! Úgy érzem, ezzel egész életemben szeretnék foglalkozni.

- A visszatérés nem volt trauma?

- De, persze minden elmenés, és minden visszatérés trauma, és kultúrsokk. És amikor elkezdtem tanulni, az is trauma volt, hogy a gyerekemtől el kell válni, ha csak egy-egy órára is. Mert másfél évig egy percet sem töltöttünk külön, és megszakadt a szivem, amikor először ott kellett hagynom. De ezt tényleg úgy kell elképzelni, hogy csak néhány órára, mert végül azért nem adtam be őt sehová, és a gyereknevelés mellett tanultam, úgyhogy véresre olvastam a szemem esténként. Nagyon nehéz év van mögöttünk, de közben úgy érzem, ajándék, hogy azt tanulhatom, ami egész életemben érdekelt, és hogy ezáltal jobb lehetek mindenben, amit csak csinálok. Végül is rájöttem: szinte bárhol otthon tudok lenni, ha a családom is ott van.

- Az egyetemi diákok közé beilleszkedni nem volt nehéz?

- Kicsit szorongtam ettől, de mára már túl vagyok ezen, nem is kérdés. Felvettem a férjem vezetéknevét, részben azért is, hogy ne legyen téma, ami előtte történt velem. Fél évig szinte egyáltalán nem is esett szó erről, gyomorgörcsöt kaptam, ha rákérdeztek, ami persze messziről tűnhetett nagyképűségnek is, de ha beszéltem volna, azt is tarthatták volna annak, úgyhogy tökmindegy. Egyébként is az egyetemen sokat foglalkozunk az előítéletek természetével és kialakulásával, tudom, hogy ez természetes. Az evolúciós túlélés eszköze volt, az embernek tudnia kellett kategorizálni, hogy ki barát, ki ellenség. Az másik kérdés, hogy ma miként jelenik ez meg a társadalomban, milyen csoportokat bélyegzünk meg, elvéve tőlük az életesélyeket. Azt is itt értettem meg, hogy a médiában a húsz év körüli lányok az egy kategória – a playmate-től az olimpiai bajnokig látszólag nincs nagy különbség. Szinte mindegy, hogy ki vagy, és mit csináltál, vagy mit mondasz. A képen úgyis csak egy kikent-kifent arc van, és mint tudjuk, a kép képezi az információ nagy részét. Ha egyszer belekerültem ebbe a dobozba, akkor mégis mit vártam? Vagy elfogadja az ember a felételeit, és élvezi az előnyeit (ha tudja), és elviseli a hátrányait – ahogy nagyon sokan; vagy azt mondja, hogy ez nem az, amire gondoltam, és kiszáll belőle. Csak ez a két lehetőség van. Benne maradni, de küzdeni ellene teljesen értelmetlen. Én viszonylag ártatlanul kerültem bele, és nem volt egyszerű, míg rájöttem, hogy mi történik, de most már tudom, hogy a hülyeség luxus. Hülye voltam, megkaptam érte a magamét, de járhattam volna rosszabbul is. S bár már nem vagyok ártatlan, igazság szerint egész szerencsésen alakult az életem.

- Ehhez egyébként csak egy pasi, meg egy gyerek kellett.

- Igen, nyilván a család eszméletlenül ki tudja teljesíteni az ember életét. Ma már olyan érzésem van, mintha mindig is a férjemmel lettem volna, meg a zseniális, imádott lányommal. Mintha nem is én írtam volna könyveket, meg ugráltam volna képernyőn, és a korábbi párkapcsolataim halmaza csak egy elmosódott árnykép volna. De azért fontos volt, hogy már tőlük függetlenül, és előttük is eljussak oda, hogy tudjam, mi az, ami biztosan nem hiányzik. És mi az, ami igazán számít egy emberi életben. Korábban azt gondoltam, hogy igen, egy nőnek legyen karrierje, most meg azt látom, hogy az élet legnagyobb feladata egy családot működtetni. És én tényleg élvezem, ha a gyerekkel vagyok egész nap, és játszótérre járunk, meg minden, de azért az is felmerült egy idő után, hogy nem én mesélem a legizgalmasabb élményeket a férjemnek, amikor este hazajön a munkából. Lehet persze, hogy azzal sem dobom fel túlzottan, ha a legújabb kutatási eredményekről számolok be lelkesen, de mégis csak jobb, ha nekem is van valamim a családi életen kívül, ami szenvedélyesen érdekel, és intellektuálisan kielégít. Meg néha azért ki kell lépni az anyaság-család mátrixból, mert aki benne ragad és hiányérzete van, az egy idő után a családjára is rossz hatással lesz. Azt olvastam, hogy három szintje van a női moralitásnak: az első szinten van az a nő, aki csak önmagával törődik. A második szinten az, aki csak másokkal. És a legfelsőbb szinten az, aki önmagával és másokkal egyformán törődik. Én hajlamos voltam rá, hogy megrekedjek a második szinten, és önmagam megszűntetésével szolgáljak másokat. Azt hittem, a másokért való lét a legmagasabbrendű élet, de szerencsére még időben kapcsoltam. Akármilyen nehéz is elszakadni a gyerektől, ma már tudom, hogy még fejlesztenem kell magamat is – ez a családnak is jobb. Megléptem, és igazából most annyira kerek az életem, hogy nincs miért kimennem a nyilvánosság elé. Egy dolog megélni a dolgokat, és egy másik dolog mutogatni az embereknek. Mert szerintem ami túlságosan szem előtt van, az mindig kicsit gyanús.
 

Kereső
OK

RSS